Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

szág teleltetése alföldi jellegű falvakban stb.). Mindezek együttese, valamint a Bükk-vidék tájai közötti kiegyenlítő törekvés belső egyenlege közösen képezte a gazdálkodás egyik alapját jelentő állattartás takarmánybázisát. A legnyomasztóbb hiányt az állatállomány téli takarmányozása jelentette, lényegében az egész extenzív állattartást jellemezte az állomány téli leromlása, gyengülése. A gazdák gyakran eladták nyár végén igás és növendék állataik egy részét, hogy ne okozzon gondot a téli takarmányszűke. A Bükk hegyvidéki falvai és mezőgazdálkodó települései között sajátos belső kapcsolatrendszer is kialakult azonban a jármos ökrök őszi-téli tartására: az állatokat telelőbe, telelteni, telelni (zimoviszko, nazimoviszkő) adták. Elsősorban a huták népe, főleg Répáshuta szorult rá, hogy üszőborjait „tartásra" kiadja. Főként Bükkzsérc, Felsőtárkány, ill. Tardona és Visnyó gazdái vállalkoztak a tartásra. A hutaiak jármos ökreiket is a Magas-Bükk közvetlen szomszédságában levő magyar falvakban vették: Szilvás, Visnyó, Bélapátfalva, Kisgyőr parasztjaitól (PALÁDI-KOVÁCS Attila 1984. 165-166). Általában András-napkor, a legelőről való beszoruláskor hajtották el állataikat a parasztfalvakba, a megállapodott helyekre. Az 1930-as évek végéig működő rendszerben, falvanként néhány jobb gazda fogadott be általában 2-2 jószágot. A téli takarmányért a trágya, ritkán az igás állat befogása, s némi készpénz volt a fizetség. Szent György-napig, a tavaszi kihajtásig gondoskodtak a telelőbe fogadott jószágról. A teleltetés formája azért érdekes néprajzilag, mert rávilágít az istállón tartott állatállomány időszakos vándoroltatására is, jóllehet mindez összefügg a takarmánybázis általános kondíciójával. A fentiek összegzéseként megállapítható, hogy tájhasznosítással alakuló termelő gazdálkodás változása mentén rajzolható meg a Bükk-vidék népének kereskedelme, gazdasági kapcsolatrendszere is. A feudalizmus évszázadaiban az erdő rovására nyer művelhető mezőgazdasági területet a népesség, később a kincstári és más uradalmi gazdálkodás, ill. a faluközösségek rendje szabályozza az értékesíthető fa mennyiségét. Az egyre korlátozottabb erdei legeltetés a takarmánybázis megteremtésében szervez rendszeres kapcsolatokat közelebbi és távolabbi települések között. A magasan fekvő huta- és hámortelepülések határa mezőgazdálkodásra jószerével alkalmatlan, kézműveseik - főleg a javaikat közvetítő fuvarosok révén - mindig rászorulnak a mezőgazdasági zóna paraszti termelésének feleslegére. Az ölfavágók, szénégetők, mészégetők sokáig az üvegipar és a kohászat kiszolgálói voltak, később csoportjaik a barnaszén bányákba, a nehéziparba és a közlekedésbe vándoroltak. A 19. század derekától a Sajó-völgy bányászata vonzza magához a gyenge megtartó erejű hegyvidéki falvak.munkaerő-feleslegét. Ám a zsellérből, szegényparasztból bányásszá vált csoportok - a Sajó völgye mellett a Hangony, a Pitypalaty, a Bán és a Kazinc völgyének falvai - sokáig őrzik kettős tevékenységüket és karakteres életmódjukat, nyáron pedig rendre aratni mennek az Alföldre, hogy családjuk kenyérnek valóját megszerezzék (DÖMÖTÖR Ákos 1995-1996; VIGA Gyula 1991-1992). A Bükkalján és a Sajó-völgyön vasúton járó polgárosodás újabb erőteljes változást hoz a kapcsolatok rendjében, a szállítás formájában és kiterjedésében. A gazdaság struktúrájá-