Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

aratás után kezdte a maga termelte gabona aratását (PALÁDI-KOVÁCS Attila 1982. 51-53). A kapitalizálódó nagybirtok az 1870-es évektől a Bükk-vidék falvaiból is jelentős számú summást kényszerűéit távoli munkavégzésre, vándorlásuk majd egy évszázadig jellemzője volt falvainknak (SÁRKÖZI Zoltán 1965. II. 379). Ez a folyamat a társadalmi mobilitás növekedésével, a mezőgazdaságból élő népesség csökkenésével, a bányászat és a nagyipar kialakulásával tetőződött be, aminek révén a Bükk-vidék falvai - tájanként eltérő módon és tempóban - a polgárosodás útjára léptek, s egyre inkább átalakult tradicionális társadalmuk és kultúrájuk. Paradoxona a dolognak, hogy a hegység belső, viszonylag elzárt területei legkevésbé sem maradtak reliktum területek, hanem - jellegzetes életmódjuk révén, nyelvi elzártságuk ellenére - maguk jártak élen a pénzgazdálkodásban és a polgárosulásban. A Bükk mint az állattartás takarmánybázisa A Bükk növénytakarójával árnyaltan kapcsolódott össze a terület állattartó gyakorlata is. Az egyes falvak különböző legelőterülete valamint a tulajdonlás eltérő formája az állatállomány figyelemre méltó vándorlását is eredményezte, aminek rendje a pásztorkodás tipológiája szempontjából is tanulságos. A Bükk-vidék falvainak többségét az erdei legeltetés gyakorlata jellemezte még a 19. század derekán is. Még a sokat idézett statisztikai forrás is megemlékezik az erdők legeltetéséről. Bükkaranyos: „460 hold erdő, mely egyszersmind legelő"; Felsőtárkány: „...a legelő az erdőben közös... "; Sály: „...az erdei legeltetés is közös" (FÉNYES Elek 1851. I. 49., IV. 181., IV. 6). A példák egy korábban teljesen megszokott rendszer maradványait idézik, amit mind a kincstári erdőgazdálkodás, mind pedig a falvak határában - a szántóföldek kialakításával - egyre kisebbre zsugorodó erdők miatt alakítottak át. Mindezekkel együtt, falvaink mindent elkövettek a legelő- és a kaszálóterületek megszerzéséért, akár időszakos bérletéért, s minden talpalatnyi területet hasznosítottak a bevételüket jelentő állatállomány kitartásáért. Általános gyakorlat volt az árokpartok, mezsgyék kaszálása és legeltetése, az erdészeti iratok pedig a tilosban való legeltetés megszámlálhatatlan emlékét őrzik. Általános volt a lombtakarmány és a makk gyűjtése is. Az alábbiakban azokat a formációkat veszem sorra, amelyek több generáción jellemezték a Bükk-vidék állattartó hagyományát, egyben - az eltérő táji adottságok kiegyenlítésére tett törekvésekkel - falvainak kapcsolatrendszerét. I. Nyári és őszi-téli legelők, bérelt kaszálók A szűkös, gyakran gyenge legelőterülete miatt falvaink egy része tavasztól őszig határán kívül, távolabbi területen gondoskodott növendék és heverő, meddő jószágainak tartásáról. A Bükk vidéken ennek kétféle gyakorlata volt: a) a Bükk belső területeinek erdőségein való legeltetés, b) az alföldi, nagy határú falvakban való legelőbérlés. a) A diósgyőri erdőhivatal 18-19. századi iratai megbízhatóan tájékoztatnak arról, hogy a Bükk kincstári erdőségeinek fütermése és aljnövényzete jelentős volumenű legeltető és kaszáló állattartás feltételét biztosította. A legelők és a