Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

káig éltek. Megformálódásuknak a gyári textilipar gazdag termékskálája teremti meg a feltételét az 1840-es évektől, kiváltva a házilag előállított szőttes anyagokat. A viselet kifejezte az egyes falvak és falucsoportok különbözőségét is, különösen a női ruházat volt gazdag és sokféle. A Galga mente településeinek asszonyait például a fővárosi piacokon is fel lehetett ismerni viseletükről: a 19. század 70-es éveitől a Hatvan-Budapest vasútvonalon hordták mezőgazdasági termeivényeiket a pesti árucsarnokokba. Ruházatuk egyfajta „márkanevet" is kifejezett. A színes népviselet az elmúlt évtizedek során a hagyományőrző mozgalmak kellékévé vált. A Felföld egészén megérte a második világháborút a szövő-fonó háziipar, a díszes vászonnemük - a 19-20. század fordulójáig jobbára szőttesek -, egy-egy vidék népművészetének legszebb emlékei. A Palócföldtől a Bodrogközig e női kézimunkákban tükröződik a helyi hagyomány, ám többségében csak a 19. század derekától virágzik ki ma is ismert formájában. A palóc textíliák - ágynemük és asztalneműk, háztartási textilek - a lakáskultúrában szervesülnek a palócföldi famunkák és bútorkészítés produktumaival. Az áttört támlájú székek és csuklós támlájú padok a régió hagyományát őrzik, a 19. századtól dominánssá váló festett bútorok készítő központjai viszont tágabb kapcsolatok letéteményesei. Keletebbre, a református vidékeken jól kimutatható, hogy a festőasztalosok a kései reneszánsz motívumait is átviszik a templomok festett mennyezet- és karzatdeszkáiról a paraszti bútorokra. Nem kevéssé gazdag fafaragó hagyományt őriznek a háztartás faeszközei, valamint az erdős területeken jószágokat legeltető pásztorok míves tárgyai. A palócok tárgyi emlékanyagának, településének, építő és lakáskultúrájának emlékét őrzi Hollókő védett müemlékegyüttese, mely a világörökség része. A kutatás megkülönbözteti a keleti palócok, barkók csoportját, ami inkább csak megkülönböztető név a Borsod, Nógrád, Gömör és Heves határán elhelyezkedő, részben eredetileg református kisnemesi csoport, ill. a római katolikus jobbágyság között. A városoktól távol eső, elzárt völgyekben fekvő barkó falvak népe a 20. századig megőrizte archaikus kultúráját. A vidék központja a rövid városi múltra visszatekintő, ám a környező falvak népét a 19. század derekától inkább ipari üzemeibe vonzó Ózd volt. A történeti Gömör megye kézműves hagyományához tartoznak azok a karakteres, karcolt díszű ácsolt ládák, amelyek - kelengyeládaként - évszázadokig divatban voltak. Az említett festett templomi bútorzat ezen a tájon is virágzik (pl. Szentsimon). A harmadik, néprajzi csoportként körülhatárolható tömböt a matyók képezik. Önálló arculatú egységgé válásuk csak a 18. századtól figyelhető meg. A csoport fő szervezője a mezővárosi jogállású Mezőkövesd volt, amelynek gazdagságát az alapozta meg, hogy kiterjedt ártéri legelőkkel bírt le Dél-Borsodig, a Tisza mentén. De a helyi hagyomány matyónak tartja a szomszédos Szentistván és Tard népét is. A matyók a 19. század derekától különülnek el környezetüktől, elsősorban színpompássá váló viseletük és gazdag színvilágú, egyre inkább térkitöltő hímzőkultúrájuk révén. Az utóbbi gyökereit a helybeli szűcsök selyemfonalas bőrhímzéseiben ismerhetjük fel, aminek motívumait a mintákat előrajzoló,