Dobrik István: Papp László festőművész (Officina Musei 16. Miskolc, 2007)

1952-től vezeti a Vasas Képzőművész Kört, ahol nagy hangsúlyt fektetett az amatőr képzőművészeti mozgalom magas szinten tartására, a fiatalok felkészítésére. Sok építész, festő, grafikus, szobrász, iparművész, rajztanár pályája indult innen.

14 1947-től rendszeresen kiállít helyi és országos kiállításokon. 1947-től tagja a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének majd elsők között a Magyar Képzőművészeti Alapnak. Művészetének alakulását több dolog motiválta. Egyrészt a mesterség és a képzőművészeti gondolkodás elsajátításának öntevékeny módja, amelyet nyitottsága és tehetsége állandó ösztönzésére építve tudatosan, folyamatosan alakított. Másrészt a barátok, a művésztársak közvetett és közvetien hatása az egyéni hangvételének kialakításában, megtalálásában. A Rudnay tanítvány, Seres János mélyről fakadó festőisége és az ehhez társuló szigorú komponálási mód legalább olyan erővel hatott Rá, rnint Székács Zoltán kísérletező magatartása. Megízlelte ugyan a plein air festés nagybányai hagyományait, a miskolci művésztelep doyenjének, Csabai Kálmánnak piktúráját is jól ismerte, mégis inkább az európai iskolához igazodó új hangot keresők táborához csaüakozott. Művelődésszervező, pedagógiai tevékenysége és tárgyalkotó vonzalma termékenyen egészítették ki egymást. A miskolci grafikai műhely köré csoportosulóknak a sokszorosított grafika iránti szenvedélye Öt sem hagyta hidegen. Témaválasztásában az egyszerű munkás hétköznapoknak legalább olyan művészi emelkedettséget tulajdonít, mint a szűkebb hazában és a máshol megélt és átélt természeti élményeknek. A látvány ihlette képteremtés primer szándéka mögött gyakran ott bujkál a múló időben velünk történő dolgok megragadásának — megörökítésének —, megtartásának vágya. A művészetteremtő akaratának eszmei alapja az emberek iránti felelősség érzetre, a népi-nemzeti elkötelezettségre, művészeti attitűdje pedig a tünékeny jelenségek forma és szín ritmusának keresésére, a rejtőzködő lényeg megértésére, formába öntésére épül. A képek hol oldott festőiséggel, hol színes vonalrendekre építve, hol szerkezetes tájkonstrukciókban érzékeny festői zárványokat keretezve absztrahálják a látottakat, vagy azok emlékezetét. Technikai sokszínűségükben — akvarell, tempera, olaj, zsírkréta, tus, knóleummetszet, rézkarc — széles skálán szólaltatják meg élményeit, véleményét a világ és az idő egy általa megélt metszetéről. Az alkotói én, és a közéleti szerepvállalás belső kényszere azonban mindvégig viaskodik személyiségén belül. Erre figyelmeztette a kortárs, Bihari Sándor is „Egy befejezetlen portré ellen" című versében:

15 Bátyám, a% arcom ott maradt a vásson befejezetlenül, mert nem volt idegem