Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

Az erdőbényeipincékről és a hegyaljai kóser borról A

magyar Felföldön, különösen a Bükk és az Eperjes-Tokaj i-hegység lábainál vulkanikus eredetű kőzetsáv húzódik végig. A lábfelszínek anyaga jobbára utómagmás szakaszban keletkezett tufa, amelynek a jól faragható, könnyen megmunkálható anyaga vélhetően az ember megtelepedésének kezdetétől fogva szerepet kapott a hajlékok kialakításában és az eszközök, tárgyak elkészítésében. Mivel ez a zóna lényegében azonos az északkeleti magyar borvidékekkel, egyáltalán nem véletlen, hogy tájainkon a Felföldre jellemző két pincetípus közül a terepszint alá mélyített és kőbe vájt pincék alakultak ki, melynek - a szőlőbirtoktól függően - különböző kisebb és nagyobb, egyszerűbb és összetettebb formái vannak. Fennmaradásuk tartósságát ezek a pincék éppen helyzetüknek köszönhetik: a föld alatt még akkor is megmaradhattak, ha a felszín építményeit lerombolták, s a terület népessége - ideig-óráig - elmenekült, illetve kicserélődött. Nagyon valószínű tehát, hogy a középkori eredetű szőlőtermesztő vidékeken, pl. TokajHegyalja mezővárosaiban középkori pincék érték meg a 20. századot, amelyeket azonban éppen a kőtechnika egységessége miatt és források hiányában nagyon nehéz beazonosítani, s nehéz, olykor szinte lehetetlen a korukat meghatározni. Az bizonyos, hogy a pincéknek már a 16. században igen nagy jelentőségük volt a Hegyalján, s a táj jellegzetes természeti adottságai és mikroklímája mellett éppen a pincék adottságai biztosították a több éves minőségi borok tárolását és érlelését. A pincék faragása közben kitermelt riolittufát a lakóházak építéséhez használták fel. Olykor vélhetően organikus kapcsolat lehetett a pince és a lakóház készítése között. Részt vettek a pincék kialakításában a mecenzéfi vándormunkások, akik másféle munkákra is le-levándoroltak a hegyaljai szőlőkbe. A pince területe, az ágak száma a tulajdonosok szőlőterületétől, borászkodásának jellegétől és mennyiségétől függött. Nem véletlen, hogy a legnagyobb, s vélhetően legkorábbi pincék főnemesi családok birtokában voltak: ezek többségükben a 14-17. században készültek, építésük a 18. században befejeződött. Ugyanakkor a legtöbb hegyaljai mezővárosi polgár és kereskedő ekkor, a 18-19. században alakította illetve bővítette ki pincéjét: házaik többsége alápincézett, s a pinceágak igen gyakran túlterjednek a porta, a telek határvonalán. Az ágak szellőzését az ún. léleklyuk biztosította. Mivel a pincék nem voltak adókötelesek, a hivatalos adminisztráció nem vezetett róluk nyilvántartást. Korukat - összefüggésben a felszíni építményekkel legfeljebb megbecsülni lehet. Egyik tájékozódási pontot az ún. dézsmapincék