Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
(0,3-2,66% között mozgott, de az alacsonyabb érték volt általános), akkor egy tanulság máris kínálkozik, még akkor is, ha valamennyien ismerjük az effajta számítások buktatóit. Nevezetesen, hogy egyfelől nem volt jelentős a hazai állomány, másfelől a kecsketartást határozott geográfiai determináltság jellemzi. A bemutatott adatok természetesen igen későiek, sajnos azonban nem áll rendelkezésünkre hasonló adatsor a korábbi időkből. A történeti adatok figyelembevételével azt kell azonban mondanunk, hogy ezen értékeknél régen sem sokkal lehetett magasabb a kecske részesedése a hazai állatlétszámból. Az, hogy a hegyvidékeken a 16-17. századi összeírások, dézsmajegyzékek magas kecskelétszámot jeleznek, mely alkalmanként - pl. Borsod megye 1598-as dézsmajegyzékében - még a juhok számának csaknem 20%-át is eléri, a kecsketartás nagyobb hagyományaira utal, de elsősorban a peremterületek átlagosnál nagyobb részesedésével, s nem pedig az egész állatállományon belül való abszolút magas értékkel. Geográfiai okok miatt a Kárpát-medence területén a kecsketartásnak nem volt tehát nagy jelentősége, csupán az egyéb hasznosításra alkalmatlan, főleg magashegyi peremterületeken, szemben pl. a Mediterraneummal, ahol a kisállatok - köztük a kecske - az antikvitástól kezdve egyik alapját jelentették az állattartás kultúrájának. A geográfiai szempontok mellett, amelyek tehát az ország peremterületein biztosítottak életteret a kecsketartásnak, feltehetően már a korai időktől szerepet játszottak ezen állat tartásában szociális szempontok is. Valószínűleg már a 14. századra kialakultak - más állatfajtákhoz hasonlóan - a kecske tartásának táji típusai, s az állattartó gazdaságok üzemi formái alapján eltérő szociális típusai. A kecske ekkorra kiszorult az alföldi területek vízjárta legelőiről, s az ország peremterületeinek, hegyvidékeinek életmódjához kapcsolódott. Az eltérő táji típusokat a tartásmód és a haszonvétel eltérő formái is jellemzik. Két fő vonulatról kell itt szólnunk. Az egyik az alföldi területek kecsketartása, amelyet - kis számú állat mellett - a geográfiai feltételek ellenében szociális igények tartottak fent, s amely - véleményünk szerint - régebben is megegyezett azzal a formával, amit az elmúlt évtizedekben a „szegény ember tehene" kifejezés jelzett. Az állatot a szegények, nem ritkán falusi és mezővárosi kézművesek, iparosok tartották. A kecske itt elsősorban a tehéntartás, illetve a tehéntej pótlására szolgált. Az alföldi jobbágy- illetve parasztgazdaságok hagyományos üzemszervezetében semmiféle érdemleges funkciója nem volt a kecskének, a nagyállattartásra alapozott gazdálkodás, illetve a juhászat kísérője, velejárója, mellékes haszna volt, amely a meghatározó ágak lendületével, sodrában élt. Főleg szociális nehézségek idején, háborús években került előtérbe, s kapott számottevő szerepet a szegényebb rétegek élelmezésében. Amint azonban megszűnik a szociális nyomás, azonnal megvetett és kigúnyolt állattá válik ismét, s a kultúra perifériájára szorul. A másik, s volumenében is meghatározó jelentőségű forma az országot övező hegyvidék pásztorkodásához kapcsolódó kecsketartás, mely a kárpáti területeken teljesedett ki, s hozzá átmenetet a középhegységi területek állattartása jelent. Részese volt a kecske a kárpáti pásztorkodás rendszerének, s a dél-erdélyi
