Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIA KÖRÉBŐL

Borsod-Miskolci Múzeumnak. A tárgyegyüttesből - Matyó szoba címmel Morvái János mezőkövesdi főjegyző és felesége rendezte az első bemutatót. 1911-ben már meghaladja az ezret a néprajzi kollekció darabszáma, amiben elévülhetetlen érdemeket szerzett Kóris Kálmán (1878-1967), a matyóság avatott kutatója. Tardi, mezőkövesdi, szentistváni tárgyi gyűjtései és felbecsülhetetlen értékű fényképfelvételei alapozták meg a miskolci múzeum néprajzi anyagát. A gyűjtőmunka - részben ugyancsak Kóris révén - fokozatosan terjedt ki a Bükkaljára, valamint a palócság felé; az utóbbiban - helyi gyűjtők mellett nagy érdemeket szerzett Istvánffy Gyula (1863-1921) is, aki elsősorban a palóc folklór jeles kutatója volt. A tárgyi kulturális örökség egész helyzetére rányomta a bélyegét a trianoni döntés: Abaúj vármegye múzeuma (Kassa, 1872-től) csakúgy, mint Zemplén vármegye múzeumi kezdeményezése (Borsi) az országhatáron kívül maradtak, miközben a vármegyék déli részei csakúgy Magyarország részei maradtak, mint Gömör-Kishont, illetve Torna vármegye töredék területei. A történeti Borsodon kívüli megyerészek muzeológiai gondjai és néprajzi kutatása gyakorlatilag az 1950-es évekig (tájmúzeumi feladatkör Sárospatakon, Mezőkövesden), illetve a megyei múzeumi szervezetek megalakulásáig (1962) megoldatlan maradt. Nehezítette a tárgyi gyűjtemény gyarapodását, hogy az 1950-es évek elejéig a miskolci közgyűjteménynek sem volt néprajzos munkatársa. A mai, mintegy 15 000 darabot számláló kollekció nagyobb része ezt követően került a múzeumba. A második világháborút, illetve a múzeumok államosítását követően megváltozott a tárgyi néprajzi gyűjtés koncepciója is: amíg korábban elsősorban „szép", jobbára díszített tárgyak kerültek múzeumba, ezután a megváltozó paraszti termelés eszközei és az átalakuló falusi műveltség tárgyi emlékei kerültek az érdeklődés homlokterébe. A mai gyűjtemény 195060-as évekbeli gyarapítása elsősorban Lajos Árpád (1911-1976) és Bodgál Ferenc (1932-1972) tevékenységét dicséri; az utóbbi - iparos, munkás emberek leszármazottjaként is - nagy figyelmet szentelt a kézművesség, a különféle iparok, mindenekelőtt a fémművesség és kovácsmesterség eszközeinek és készítményeinek. Kevéssé ismert a néprajzban, de nem hagyható itt említés nélkül a sokoldalú Megay Géza (1904-1963), valamint a két évet (1950-1952) Miskolcon töltő, jeles építészetkutató, Vargha László (1904-1984) tevékenysége. (Talán nem közismert, hogy az utóbbi igazgatása alatt Miskolcon dolgozott a kitűnő viseletkutató, Gáborján Alice is.) Bodgál Ferenc tragikus halála és Lajos Árpád nyugdíjba vonulása után új, fiatal etnográfusgeneráció került a miskolci múzeumba: a régiekkel Bodó Sándor személye képviselte az összekötő kapcsot (1971-79 között dolgozott Miskolcon). A debreceni egyetemről a Herman Ottó Múzeum élére kerülő Szabadfalvi József (1972-1990 között volt igazgató) lényegében saját tanítványait hozta magával. Dobrossy István és Fügedi Márta (mindketten 1973-tól, de az előbbi már 1974-től történészként dolgozott, utóbbi 1997-től másodállásban), Kunt Ernő (1973-tól 1992-ig, 1994-ben a Miskolci Egyetem Kulturális Antropológiai Tanszékének vezető docenseként halt meg tragikusan fiatalon), Viga Gyula