Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ
Krizsán György kiállítása elé T okaj-Hegyalján az öreg szőlősgazdák ma is úgy tudják, hogy a szőlővirágzáskor a borok megmozdulnak a pincékben. Hasonlóan vélekednek erről Európa más tájain is, kifejezve az életnek olykor - racionálisan - nehezen megmagyarázható összefüggéseit, kapcsolódásait. De mennyi vérkör, áramkör kapcsolja össze az embert a világgal, mi köti össze embert az emberrel? Hogyan van, hogy - ha szerencsések vagyunk - szerte a világban vannak jó embereink - ahogy ezt nyelvünk nagyon pontosan megfogalmazza - akikkel csak ritkán találkozunk, akiket csak egy-egy hír, egy új dedikált könyv, egy üzenet idéz. S vannak olyanok is, bizonyára Önök is tudnak ilyet, hogy valakivel soha nem találkozunk személyesen, mégis ismerjük, megbecsüljük egymást. Ezen töprengtem Krizsán György kiállításának megnyitójára készülve, Kolozsvárt és Csíkszeredát megjárva az elmúlt napok során, ott is számos kedves, távoli baráttal találkozva. S azon, hogy hányféle kapcsolat, mennyi ismeretség és barátság vérköre formálja az életünket, idehaza, s szerte a világban. Mi magyarok különösen szeretünk szétszórattatásunkról beszélni - Trianon után ez nem csoda! -, miközben szétszórattatásban élnek a világban lengyelek, csehek, románok, ruszinok, svédek, arabok és franciák, mindenféle náció tagjai. Úgy gondolom, hogy a 20. század kultúrája és művészete - ahogyan az mindkettő valódi természetéből alapvetően következik -, a vándorlások, az érintkezések, az egymásra hatások, az innovációk kultúrája és művészete volt. A tudomány is a kevert, összetett műveltségeket igazolta az öreg földrész minden táján, de különösen Közép- és Kelet-Európa régiójában. Az ősi, eredeti, a romlatlan, vagy annak vélt, egyre inkább egzotikummá változott, megszállott keresői gyakran maguk is egzotikussá, nem ritkán ezoterikussá váltak. A kultúránk mára egyértelműen a különféle műveltségek egymásra hatásának, együttélésének gyűjtőmedreként értelmezhető. Érezhető, hogy a határok szabad átjárhatóságával nem csupán a vándorlások és a kapcsolódások lettek intenzívebbek, de fokozatosan módosult a maradás és a távozás megítélése, s megváltozott a szülőföldhöz való viszony is. A távollétet elsősorban a kényszerűség teszi fájdalmassá, a visszavonhatatlanság fokozza olykor elviselhetetlenné. Elég ugyanakkor a 20. század első feléből két nagy távollévőre, Maráira és - az örökségében Patakra költözött - Cs. Szabóra utalnom a dolog kétarcúságának megértéséhez: mindketten rendkívüli módon megszenvedték az emigrációt, ugyanakkor mindketten megfogalmazták a kulturális „kétlakiság" - más hatásokkal nem pótolható - előnyeit is. A valódi kérdés persze az, hogy az egyén és a közösség miként tudja mindezt feldolgozni, mi mindezek
