Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ
A Tisza ármentesítése, a korábbi árterek és ármentes szintek különbségének eltűnése, ahogyan - nem alaptalanul -, többen nevezik: a második honfoglalás a térség paraszti polgárosodásának előfeltétele volt. a szántóföldeknek az árterek és ártéri legelők, rétek rovására való kiterjesztése, a mezőgazdaság lassú modernizációja nem csupán a termelés eredményességét fokozta, de gyökeresen átalakította a paraszti műveltséget is. Ugyanakkor a föld nélkül, vagy életképtelen kis parcellával felszabaduló jobbágyparasztok nem kis része nem kapta meg az önálló paraszti termelés esélyét: nagyon sokan éppen a Tisza-szabályozás kubikus segédmunkásaiként élték le az életüket, mások igen korán a városba, illetve bányákba, iparba, vasúthoz húzódtak kenyérért. A vidék falvainak birtokstruktúrája, társadalmi rétegződése századunk első felében is magában hordta az ellentmondásokat. Nem csodálkozhatunk tehát, ha máig nincs társadalmi egyetértés abban, hogy szükséges volt-e a mezőgazdaság kollektivizálása, s hogy jót vagy rosszat hozott az alföldi magyar parasztság számára. Magam elsősorban azt érzékelem ebből, amit a kultúra és a társadalom kutatójaként tapasztalok: a társadalmi ellentmondásokkal együtt, a falusi Magyarország az 1960-1970-es évekre összehasonlíthatatlanul jobb életminőséget biztosított, mint a korábbiak. Témánk szempontjából lényegesebb azonban az, hogy a közös gazdálkodás egy-két évtized alatt szinte nyomtalanul tüntette el a hagyományos gazdálkodás, a tradicionális életmód tárgyi világát. A múzeumi szakmák máig lekicsinylik a néprajzi tárgygyűjtés és a tárgyi kollekciók jelentőségét, pedig már csak az én pályafutásom, jó két évtized alatt is nagyon sok kutatási lehetőség változott. Ma a néphagyományt falvainkban ütött-kopott cserépedények, a szövés-fonás néhány eszköze, a hétvégi házakba költöztetett parasztbútorok jelenítik meg. Nagyon közel van az az idő, amikor a magyar parasztság hagyományosnak nevezett, tehát leginkább a 19. század derekát követő egy évszázadból datálható tárgyai éppen úgy csak a közgyűjtemények féltett tárgyai lesznek, mint a római fibulák, az avarok vagy a reneszánsz tárgyi öröksége. Az előzőek már sejtetik, hogy igen sok a teendő a város és a városkörnyék, a Tisza menti kistáj történetének és tradíciójának felkutatásában. Annak ellenére, hogy a Tisza-völgy régészetileg meglehetősen frekventált terület, igen kevéssé ismerjük azoknak a generációknak a történetét, akik nevüket sem hagyták ránk, mikor befeküdtek a szelíd lankák, halmok alá, s keveset tudunk írásbeliséggel rendelkező, dokumentumaikat ránk hagyó utódaikról is. El kellene végezni a régi vízi világ tárgyi örökségének begyűjtését és feldolgozását, múzeumba kellene hozni a nehéz paraszti munka még fellelhető szerszámait, a parasztasszonyok textíliáit! Nem kevéssé fontos feladat azonban e város alakulását nyomon kísérni a tárgyi emlékekben: nagy múzeumok is gondban vannak, ha az 1950-es évek konyhabútorát, egy hokedlit, egy régi rádiót vagy egy Kékes televíziót kell előkeríteni a korszak megjelenítésére. Önök bizonyára érzik, hogy e megnyitót némiképp a leendő tiszaújvárosi, Tisza menti múzeum melletti programbeszédre igyekszem felhasználni. Valóban úgy gondolom, hogy ennek messzemenően van létjogosultsága: szakmailag a
