Goda Gertrud: Tóth Imre (Officina Musei 11. Miskolc, 2002)

kovácsok koncentrált figyelmet igénylő munkája iránti tiszteletből, másrészt a színnel oly szeretettel bánó festőt inspiráló izzó vörösek ezernyi variánsából születnek e képek (Öntés 1956, Mintavétel 1960, Kovácsok 1966, Kovácsműhely 1986, Öntés 1986,1^2001,£m/é£2001). A gyári témák egy másik ciklusát alkotják a gigantikus csarnokbelsők. E képek tulajdonképpen enteriőrök, persze nem didaktikus előadásban, hanem élve a rá jellemző, lényeget kiemelő megoldással. Az óriási gépeket munkára szorító emberek világát megörökítő képekről Kishonthy Zsolt egy helyütt így írt: „Úgy tűnik... eljut a teljes absztrakcióig, és még felszabadultan komponál. A Kovácsműhely, az Üzemrész vagy a Csarnok című munkák jelzik ezt az irányt, ezeknél már nem érvényesül a rajzi elem, önmagukban jelennek meg a színfoltok, a festői gesztusok... Ha néhány szóval kellene jellemeznem ezt az egyéni stílust, akkor azt két, egymásnak látszólag ellentmondó fogalommal tenném: festői konstruktivizmus. Ezek a fogalmak Tóth Imre festészetében sajátos módon olvadnak össze." Ezekben az években, ha valaki még az üzemi témákhoz őszintén közeledett, azt már csakis belső meggyőződésből tette, meg azért, mert a munkája iránt igényt mutattak a gyárak vezetői. Bizony a szocialista szerződéses viszony a vállalatok részéről olyan mecenatúra volt, ami rendszerességével - ha csupán egyegy évre szólt is - a szabadfoglalkozású művész nagy családjának enyhítette a mindennapi gondját (LKM, MÁV Gépjánnüjavító, DIGÉP). E monográfia nyomon követi a művész kiállításait. Ez nem véletlenül van így, hanem azért, mert Tóth Imrének mind a mai napig fontos az, hogy milyen szemléletű tárlaton vesz részt. Egy idő után az észak-magyarországi területi kiállítások mellett csak a Hatvani Táj festészeti Biennáléra, a Szegedi Nyári Tárlatra és a Vásárhelyi Őszi Tárlatra küldi el munkáit. Nem véletlen. A főváros akarnok-szemléletének még ellenálló válogatásokat érzi leginkább magáénak. A teljes absztrakció határán álló művész tőmondatos summázottsága, színkultúrája és felelősségérzete révén kötődik a magyar alföldi mesterek tradícióihoz, s ezt meg is érzi a rendezőség és a díjzsűri-bizottság. A már említett, 1989-ben a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban rendezett önálló kiállítás megnyitójából idézzük ismét Dömötör Jánost: „... a 20.