Goda Gertrud: Tóth Imre (Officina Musei 11. Miskolc, 2002)

kezdett hozzá egy ízig-vérig festőién megoldható képi ötlet megvalósításához. Az éjszakába nyúló Utcabál önfeledt vidámsága a bizonytalan sötéten úrrá lesz, s a pörögve táncolók ruhái vidáman csillannak meg az esti fényben. Az 1949-es budapesti Világ Ifjúsági Találkozó ihlette a képet, melynek hátterében még ott volt a romba dőlt Erzsébet híd. Sokáig foglalkozik a képpel, mely ma már csak reprodukcióról ismerhető, de méltán feltételezhetjük, sikerült a művésznek a hosszas érlelés ellenére is megőriznie a kép mozgalmasságát és frissességét. A nagy nyilvánosság előtt e művével jelent volna meg először, ha azt a doktrínák kizárólagosságához igazodó zsűri kiállításra alkalmasnak találta volna. így az csak az 1956 utáni enyhülést követően hozta meg Tóth Imre számára a sikert. Éppen e művére kapja meg 1957-ben a szakma elismeréseként a Munkácsy-díjat. Ez a fiatalon megkapott legmagasabb képzőművészeti díj meghozta a várt eredményt. Az idősebb és nagyra becsült művészgeneráció vele szemben támasztott bizalma tulajdonképpen egy életre szóló felhajtóerővel bír, s a bizonyítani vágyás jótékony művészi attitűdje soha nem engedte meg Tóth Imre számára az elkényelmesedést. (Ez lesz az első műve, amely köztulajdonba kerül.) Teljes figyelmével a festésre koncentrál. Már korábban éppen ezért felhagyott Bortnyik Sándor rektor úr határozott kívánságára a vívással, s ellentmond minden más csábításnak is, ami a kultúrpolitika felé terelte volna. Bár ott volt a művészeti szervezetek létrehozásánál (Művészeti Alap, Művészeti Szövetség), bábáskodott a Fiatalok Stúdiójának elődjében (Fiatal Képzőművészek Közössége), de sem lakása, sem fűthető műterme nem volt, rövid időre szóló alkotóotthoni beutalókkal kellett beérnie. Komló, Dunapentele felépülését rajzolja Sarkantyú Simonnal, Szolnokon mint minisztériumi ösztöndíjas egy képi megbízás erejéig kap helyet Fényes Adolf egykori műtermében. Ilyen körülmények között legfőképpen akvarellképek festésére volt lehetősége. Szerette e technikát, de fennállt annak veszélye, hogy az előadásmódra való koncentrálás az öncélúság felé sodorja, s a látvány leképezésének artisztikuma alkotói leleményét megtöri. Az egyre szorítóbb politikai megkeresésektől próbálja magát függetleníteni, s határozott döntést hoz, felad mindent, ami a fővároshoz köti, és egy, kizárólagosan a munkájára koncentráló életre rendezkedik be.