Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

rusznák népnevekkel a magyarság, ill. a magyar nyelv is megkülönbözteti ezt a népcsoportot az ukrántól. Jóllehet az ukrán-ruszin kulturális viszony megítélése mindig is összefügg(ött) a politikai érdekszféra egyéb kérdéseivel, s a szovjet (valamint a szlovák) állam is az ukrán nemzeti egységet erőltette, aligha lehet vitás, hogy az ukránokhoz viszonyítva a magyarsággal érintkező ruszinok saját és sajátos történeti utat jártak be. Mások voltak kapcsolódásaik, tájékozódásuk is, általában nyitottabbak, mint a többi szláv nép. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medence ruszinjainak tradicionális műveltsége, nyelve, tárgyi és szellemi kultúrája észrevehetően eltér a Kárpátok túlsó oldalán élő keleti szláv csoportokétól. A 18-19. századi ruszinság népi kultúrája, annak interetnikus kapcsolatai, az életmódhoz tartozó migráció és időszakos vándorlások, mint cseppben a tenger, magukban hordozzák Közép- és Kelet Európa tradicionális műveltségének szinte valamennyi fontos problémáját és kérdését. A történeti Magyarország nyelvi-kulturális sokszínűségét a török kiűzését követő telepítések és újratelepítések még tovább differenciálták. (Differenciált volt természetesen maga a ruszin kultúra is, melynek síklakó és hegyvidéki csoportjai, a bojkók, lemkók, huculok stb. már bizonyára önálló műveltségi arculattal rendelkeztek.) A „Magyarország Európa kicsinyben" gondolat nem csupán Csaplovics János (1822) megfogalmazásában tűnt fel, hanem számos hazai és külföldi megfigyelőben is. Ez azonban nem csupán frappáns és tetszetős összegzése az etnikai pluralizmusnak, hanem a Kárpát-medence és az azt övező dombvidék és hegykeret népessége gazdasági együttműködésének és műveltségi kapcsolatainak, sajátos szimbiózisának felismerése is. A kapcsolatok és vándorlások irányát alapvetően meghatározták a geográfiai és történeti-politikai tényezők. Az, hogy a ruszinság a Kárpátok nyugati oldalán helyezkedett cl, egyértelművé tette kapcsolódását a sík vidékkel, elsősorban a magyar Alfölddel, valamint Galíciával. Az erdős Kárpátok hegykoszorúja lényegcsen erősebb műveltségi határ volt, mint a magyar-ruszin vagy a szlovák-ruszin nyelvhatár. Mind az Alföld, mind Galícia irányába úton lévők nagy csoportjairól, a szállított áruk tömegeiről, az életmód szerves részét képező vándorlásokról szólnak a ruszinság történetének forrásai is. A kapcsolatok és vándorlások legáltalánosabb vonulata az, melynek révén a mostohább tájak népe munkaerejét és saját kézműves, ill. háziipari produktumait elcseréli a sík vidék népének élelmiszer-, főleg gabonafeleslegére. A ruszinság és a magyarok effajta együttműködéséről, a táji munkamegosztás tényéről a ruszinság körében ismert legenda is megemlékezik, melyet Bonkáló Sándor jegyzett le. Eszerint Jézus Krisztus munkát kínál a ruszinnak és a magyarnak, s a munkára - jóllehet a ruszin egész éjjel álmatlanul készül - a magyar érkezik meg először. Ezért őt az Úr a sík vidékre küldi, hogy övé legyen a búzatermő Alföld. A ruszinnak a hegyvidék jut. Mivel azonban a tél beálltával a ruszin éhezik, a magyar meg fázik, mert nincs fája, ezért az isteni akarat egymás mellé rendeli a két népet: a magyar így búzát ad a ruszinnak, hogy az ne éhezzen, emez meg fát a magyarnak, hogy az ne fázzon. A szinte meghatóan naiv történetben ott rejlik a Kárpát-medence népeinek egymásrautaltsága, nagy múltú összeműködésük sajátos okfejtése. Számba venni is nehéz lenne a ruszin-magyar gazdasági és műveltségi kapcsolatok minden területét, ezek feltárásában az elmúlt évtizedben éppen Udvari István érte el a legtöbb eredményt. Bizonyos vagyok benne, hogy a Kárpátalja néprajzi és történeti kutatása feltételeinek javulásával párhuzamosan gyarapszik majd e műveltségi kapcsolatok jelentősége, s növekszik az ezekben megragadható műveltségi elemek száma is. A