Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

A Cserhát és a Bükk vidékén vagy a Mátrában az elmúlt másfél század szénbányászatának meddőhányói mára természetes emelkedőknek tűnnek. A Mátraalja és Bükkalja lignitjének külszíni fejtése (Visonta, Bükkábrány) valóságos holdbéli tájat produkált, az utóbbi falutelepülések létét fenyegette és fenyegeti. Ugyanakkor a szénbányászat és az ipar Nógrádban és Borsodban önálló arculatot adott egész tájaknak, átformálva azok korábbi társadalmát és műveltségét. A Sajó-völgy vagy a Hangonyvölgy - gyakran kétlaki - népességének életmódjában és kultúrájában sajátosan keverednek a tradicionális paraszti és az újabb műveltség elemei, a bányász- és munkáskolóniák pedig mára tájak, települések jellegadó építményei. Az ott élők és az elszármazók számára a szülőföld jellegzetes, elidegeníthetetlen tartozékai. A természet és az ember viszonya történetileg változó, a kultúrában integrált társulásként vannak jelen a természeti adottságok, a technikák, az alkotások és a gondolkodási módok." Az alkalmazkodás önmagában is dinamikus folyamat, amint változó a műveltség állapota is, ám az utóbbi részben attól függ, hogy a környezeti korrelációk milyen viszonyban vannak az emberi-történeti tényezőkkel. A kultúra az alkalmazkodás emberi módja, értve ez alatt a műveltségi környezethez való alkalmazkodást is. Az ember és a természet viszonya bizonyos tekintetben az embernek a környezettől való függetlenedésének históriája. Ez azonban csak a közvetlen viszonyra igaz. Az indusztrializáció, a szállítás és a tárolás forradalma globális méretekben vet komor árnyékot erre a viszonyra, s az ezredforduló népességére éppen azért jelent komoly veszélyt mindez, mert többségük közvetlenül érzékelheti a környezet rendkívüli károsodását. 11 Gunda B., 1996. 3-13.