Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

hétnek - távolabb, messzebb, kívül a saját közösségen. A „megélés" dicsőségének fénye persze vissza is vetül arra, aki hazahozta a történetet: akár generációkon át megőrzik az emlékét a vele megesett dolgok miatt. A gyakran, rendszeresen úton levőket a - saját és idegen - közösségek is különleges tulajdonságokkal ruházhatják fel. Pl. az ukrán fazekasokkal, akik speciálisan előkészített szekereiken maguk házaltak portékájukkal, számos megmagyarázhatatlan „kaland" esett meg az országúton, éjjeli szállásokon: találkoztak a holtak lelkével, vámpírokkal stb. Ugyanakkor e vándorló fazekasokat természetfölötti, mágikus erővel, tulajdonságokkal ruházta fel a néphit. 4 * * * Azt gondolom, hogy az utaknak, vándorlásoknak ez a fajta kísérője és hozadéka éppen olyan jelentőségű a hagyományos műveltség szempontjából, mint az a számos innováció, műveltségi elem, amelyekről ma már tudjuk, hogy miféle vándorok, mikor, milyen utakon közvetítették, vitték tovább. Vagyis a vándorlások, az útonlét valóban a kultúrák keresztútjait jelentették/jelentik - a szó konkrét és elvont értelmében egyaránt. Az egyes utaknak és útvonalaknak persze más a jelentősége az egyén, rajta keresztül pedig a közösség számára. A szomszéd településre az ember csak átment, a városba a faluból bement, a nagyvárosba pedig felment, s megy ma is. A közeli utak terheltebbek az azt bejárók révén, aztán a távolabbiakon egyre kisebb, sekélyebb nyomot hagyott a lokalitás. (Ennek megfelelően más persze annak Jelentősége" és „megítélése" is!) Az egyén misztériumjárásából akár közösségek együttes búcsújárása lehet, a fontosabb kereskedő -és zarándokutak mentén pedig valóságos hálózata, intézményrendszere épülhet ki az ellátó-gondoskodó apparátusnak, szolgáltatásoknak.

43 A századok múlásával, a polgárosodással és a technikai civilizációval persze felgyorsulnak ezek a folyamatok, ahogy az egyes közösségek tudásukba építik a távolabbi tájak „tudását", ismeretét. De a pionírokat az ismeretlen, lakatlan vidékeken éppen úgy egyre többen követték, mint a közelebbi-távolabbi tájak „meghódítóit". Éppen úgy tanúskodnak erről az egykori felföldi vándorárusokkal, iparosokkal és azok leszármazottaival barátságot tartó alföldiek, mint az Újvilágot megjárt bodrogköziek leszármazottai. Eltűntek a távolságok, korábban a legmerészebb mesélök álmait is meghaladó valóságok épülnek be a falusi emberek ismeretébe is. Mégis, az út megőrzött valamit a különleges, a megszokottól eltérő tartalmából. A sokszor megjárt utak is. Csoda hát félelmünk attól az úttól, ahonnan még soha, senki nem tért vissza? 44 Posivajlo, O. 1993. 34-74. Az adatért Udvari Istvánnak tartozom köszönettel. 45 Barna i. m. 39-40.