Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

Szórványos adatok vannak csupán a mangalica sertések áthajtásáról, szarvasmarha csempészetéről pedig egyáltalán nem tudnak. Ez volt a helyben legkönnyebben megvásárolható: a Bodrog mente kiterjedt ártéri legelői nagy számú növendék és heverő marhát neveltek, melyek értékesítése a legfontosabb jövedelem volt a bodrogközi ember számára. (Még akkor is, ha olykor más falu határán kellett legelőt bérelni kintháló jószága számára.) Háton hozták át a búzát, gabonát Szlovákiába a Bodrogköz magyar oldaláról. Az asszonyok is nagy súlyokat cipeltek át, akik rászánták magukat - kitéve izgalomnak, megaláztatásnak. Volt, aki Újhelyből bort csempészett át. Pacin, Rozvágy és más magyarországi falvak népével jó kapcsolat volt, gyakran rokoni. Velük megállapodva bőrt, bőrárut, bata-cipőt, cájgnadrágot vittek át, s szalonnát, lisztet, gabonát hoztak cserébe. Olajért, zsírért ruha, cipő került a magyar oldalra. Kettős veszélyt jelentett a dohány csempészése, amit mindkét oldalon különösen figyeltek a fináncok. 10-15 kiló dohány már komoly értéket jelentett, csempészésére mindkét irányban vannak adataink. Nagyban segítette a csempészetet a második világháború után pár évig fennálló kettős birtokosság, a gazdasági útlevél használata. Borsi, Kistárkány, Nagytárkány, ill. Pacin, Rozvágy lakóinak a határ oldalán is volt földje, amit gazdasági útlevéllel mentek át megművelni. A szlovákiai oldalról pl. a bognárok igen sok szekeret adtak el a magyar oldalra: az új kocsit sárral kicsit becsapkodták, összemaszatolták, s azt ideát hagyva a régi szekérrel tértek vissza a munkából. A csempészethez a határ két oldalán élő magyarság folyamatos kapcsolata, információcseréje kellett. Rokonok jártak át látogatóba. (Legálisan 1994-ig 80-100 kilométert kellett utaznia pl. a pácini polgárnak, ha meg akarta látogatni pl. Perbenyikben élő rokonát, aki ugyancsak a határ tövében élt a szlovák oldalon.) Búcsúkor, ünnepi miséken a túlsó oldalról jöttek is gyakran hallgatták a papokat. Van olyan Agcsernyőn élő adatközlő, aki 1925-26-ban még szökve járt át a pataki gimnáziumba. A gazdasági kényszer mellett a csempészkedés egy soha meg nem szakadó kapcsolatrendszernek is része. A csempészettel kapcsolatban számos történet van, ami viszonylag kerek folklórtörténetként, szinte folklorizálódva él a vizsgált falvainkban - mára konkrét szereplők, helyszínek nélkül. Egy részük azokról az ötletekről, ügyeskedésekről szól, amelyekkel a határőröket, fináncokat meg lehetett téveszteni. Kistárkányban pl. fiatal legényekről tudnak, akik hosszú időn át dinnyével megrakott zsákokon, azokat mintegy tutajként használva csempészték át a Tisza magyarországi oldaláról a zsákokba kötött dohányt. Mások a csempészek megtévesztéséről, becsapásáról szólnak: a gabonászsákot cipelőre a sötétben szlovákul kiáltottak, mintha a határőr szólna. Az ijedtében elhajította a zsákot, amit a másik könnyedén hazavitt. „Még verekedés is lett belőle" - mondják, de a résztvevők valójában soha nem nyomozhatok ki. Van, aki arra emlékszik, hogy a sertéseket pálinkával itatták meg az áthajtás előtt, hogy el ne visítsák magukat. Vannak persze tragikus folklorizálódott történetek is: pl. Pácinban és Karcsán arról a fiatalemberről, aki övébe kötött evőeszközzel akarta átúszni a Karcsát, de terhe a vízbe húzta és vízbe fulladt. Igen sok helyen tudnak arról, hogy a csempészek megölték az együttműködést megtagadó, őket elfogó fináncokat. A valóságban azonban - sokféle megaláztatás, megpróbáltatás mellett is - a csempészet aránylag békés tevékenysége volt a határ két oldalán élő falvak népének, ill. az abba bekapcsolódóknak. Volt akinek a „vérében volt", volt aki alkalmanként szorult csak rá, de a csempészkedés mindig zajlott, s zajlik ma is. Alkalmanként a helyi hivatali hatalom cinkos szemhunyásával.