Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

szántúlra indulva már egészen Zemplénagárdig le kellett menniük, hogy a Tiszán átkelhessenek. A Bodrogköz közlekedésföldrajzi, -történeti, nem utolsósorban azzal összefüggő néprajzi vizsgálata tanulságos feladat lenne. Itt csupán arra kell még utalnom, hogy a vízrendezés első nagy szakaszának lezárulását nem sokkal követte a trianoni határok megvonása, s a táj korszerű úthálózatának kiépítése már az új országhatároknak megfelelően történt. A belső úthálózat gerincét a Slovenské Nővé Mesto - Borsi - Szőllőske Bodrogszentes - Királyhelmec - Agcsernyő vonal képezi, amit EK-Dny-i irányban a (Nagykapos) - Lelesz - Királyhelmec vonal egészíti ki. A Felső-Bodrogköz falvai főleg az előbbire fűződnek, s úgy tűnik, hogy kevéssé kapcsolódnak össze a Latorca vízen túli, ungi oldalával, mint a korábbi századokban. A Tokaj-Hegyalját - Bodrogszerdahelyen át - Ungvárral összekötő út teljesen elveszítette jelentőségét a 20. század folyamán. A Felső-Bodrogköz közlekedésföldrajzilag is végvidék lett, s egyes félreeső települései (Rad, Vécs, Bodrogszög, Őrös, Battyán) e végvidéknek is a peremére szorultak. 3. Kereskedés a mezőgazdálkodás termékeivel A mezőgazdálkodás feltételeit az egyes települések fekvése, talaj adottságai és a birtokstruktúra alapvetően meghatározta. Általában azt tartják, hogy a kötöttebb részeken 12-15 hold, a homokos területeken inkább 180-200 kh földterület, s az ahhoz kapcsolódó komplex paraszti gazdálkodás volt alkalmas egy 4-5 fős család eltartására. Falvaink többségében ez csak igen vékony réteg számára volt adott, s - amint arra már több helyen utaltam - az első világháború előtt a Bodrogköz területének több mint 40%-a nagybirtok volt. így csak egy szűk paraszti réteg tudott rendszeresen piacra termelni, a nagy többség kénytelen volt alkalmi munkákkal kiegészíteni apró földterületének termeivényeit, a jelentős zsellérréteg számára pedig az egész éves, változó jellegű munkavállalás tette csupán lehetővé a szűkös megélhetést. Mindez önmagában is jelzi, hogy a mezőgazdasági termeivények többsége a belső piacokon maradt. Bizonyára az ármentesítések elhúzódása volt az oka, hogy a kétnyomásos határhasználat több településen megérte a közös gazdálkodás bevezetését, bár a tagosítás után már nem társult nyomáskényszerrel (Zemplén, Szomotor, Szolnocska, Perbenyik stb.). Sajátos volt ebben a rendszerben a maga adottságával Zemplén határhasználata, ahol a kvadrát formájú határ jószerével két egyforma területre volt osztva a két nyomás által. Mivel a legelők többnyire állandóak voltak, legfeljebb az ugart legeltették, a határ egy része a szabad gazdálkodás során is főleg gabonát termett. A két háború közötti időszakból igen kevés helyről van adat az ugar meghagyására (pl. Szinyér). A víz és a nagybirtokok által szorongatott határok viszonylag intenzív hasznosítást kívántak, amiben a trágyázásnak, ill. az állattartásnak fontos szerep jutott. A gabonafélék között a búzának volt legnagyobb jelentősége, de csaknem valamennyi település határa termett rozst is - a homokosabb, dombos határokon ennek volt nagyobb szerepe. Az ilyen részeken az uradalmakjószágaikkal meg is hálatták a határt {brankázás, kosarazás), a paraszti birtokon ez azonban nem terjedt el, nem lévén számottartó juhászat sem. A gabonatermés igen jelentős része belső felhasználásra került. A jobb gazdák alkalmanként vásárra vitték a gabonát, de a századfordulón annak forgalma zömmel zsidó kereskedők kezén volt. Sokszor már a géptől elvitték a fölösleges terményt, s a bodrogközi parasztember nem is bánta, ha azzal nem kellett vásárra mennie. A csehszlovák ál-