18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
anyagi polgárosodásunk fejlettségének bemutatása során a történeti anyagot is fel akarta ölelni, „hasztalan fordultak akár a könyvekhez, akár a történészekhez, egy pár nyers adaton kívül alig kaptak czéljuknak megfelelő tájékoztatást". Történetírásunk ugyanis, sajnos, „még elég közömbösen áll szemben mindennel, ami a gazdasági élet bonyolult problémáira vonatkozik", „általában nincs érzéke a gazdasági tények és jelenségek nagy fontossága iránt". „A folyton fejlődő gazdaságtörténeti tudomány s az az új és termékeny eszmevilág, melyet virágzása támasztott, hazánkra majd csak későbben fog átterjedni, s még alig érezteti hatását. Nálunk a gazdaságtörténet minden ága még teljesen csírájában hever; érdeklődés iránta az állam és társadalom részéről egyaránt nincs, s a terméketlenség, mely egyes, ily irányú törekvéseket kísér, kevés reményt nyújt arra, hogy nemsokára nálunk is kedvező fordulat állna be." Igazában nem is a történészektől reméli Acsády a hazai gazdaságtörténelem felvirágzását; ők szerinte e tudományágat el is utasították maguktól azzal, hogy a közgazdasági tudományok sorába való. Igaz, emezek sem akarták pártfogásukba venni, s így „jó tanáccsal ellátva bőven, de elutasítva innen is, amonnan is, bolyongott hazátlanul". A lényeg benne mégis közgazdasági tényezők folytonos működésében rejlik, ennek felismeréséhez pedig a történetiek mellett mélyreható gazdasági ismeretekre van szükség. Amitől tehát „minden siker föltétlenül függővé van téve, az a gazdasági szakismeretnek bevitele, átplántálása a magyar történetírásba, az anyag átkutatásába, valamint annak feldolgozásába". Márpedig alig van historikusunk, aki közgazdasággal, elsősorban mezőgazdasággal foglalkoznék; s a jövő e szempontból még kevesebb jóval biztat: a felnövő történésznemzedék már nem annyira jogvégzettek, mint inkább bölcsészek, tanárok közül kerül ki, akik a latinnal egyre nehezebben birkóznak, közgazdaságtant nem hallgatnak, s elvonatkoznak a gyakorlati élettől. így aztán nemcsak a szakismeret: a problémák iránti érzék is hiányzik, holott ez már a kútfők felkutatásához is nélkülözhetetlen, annál inkább a bennük rejlő tanulságok kiolvasásához. „Ha tehát képessé akarjuk tenni nagy nemzeti hivatása teljesítésére a gazdaságtörténetet, elsősorban gazdasági szakembereket kell a történetkutatás és történetírás számára megnyernünk, kik eddig csupán a modern közgazdaság tudományát művelik." Hiszen „mint már neve is jelzi, a gazdaságtörténet történettudomány és gazdaságtudomány is; összekötő kapocs a két tudományszak, ezzel pedig a múlt és a jelen ismerete közt(!). Ő tükrözi vissza azt a bonyolult folyamatot, mely az állam egész anyagi polgárosodását a távoli századokból a jelenkorba átvezette. És midőn feltárja előttünk a múltak fejleményeit, egyszersmind magyarázatát adja a jelen szocziál-gazdasági alakulásainak". Acsády tehát a gazdaságtörténelmet valami közvetítő, szinte kétéltű diszciplínának fogja fel a gazdaság- és a történettudomány között, s a vele való foglalkozásban a gazdaságtudomány képviselőinek juttatná az elsőséget. Ok eddig inkább idegen népek könnyebben hozzáférhető történetéből merítették adataikat, a hazai anyag még inkább mellékes dolog, magyaros dísz munkáikon, de lassankint kezdenek a magyar történet tényeiről is tudomást venni. S Acsády annál inkább biztatja őket a hazai agrártörténelem művelésére, mert véleménye szerint „csak az ő ta5:í NgSz 1889, 448-9, 454. 1. - KKSz 1893, I. 19-20. 1. - Régi magyar birtokviszonyok, 5. 1. MGSz 1895, 137, 141-2, 157.1.
