18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet

csak mellékesen őrzik népi gazdálkodásunknak egy-két tűnő nyomát. A falu emberének hajdani sorsába csak itt-ott világít a betű vallomása: maga nem élt az írás eszközével, bizonyító, rögzítő szerepét sem vette igénybe alkotó munkája, mindennapi küszködése során. S a többi kútfő is, mi rendelkezésünkre áll - tárgyi emlék, térkép s maga a művelt föld - alig feledteti fő forráscsoportunk hallgatását. Éppen itt válik meg: mivel kárpótolhat a néprajz a hiányzó történeti dokumentumokért, ha időben is rögzíti megfigyeléseit. Jól tudjuk, mit jelent az általános néprajz az őstörténet felderítésében: az ősember szellemének elröppenő megnyilatkozása s romlandó anyagból való tárgyi hagyatéka szinte elevenen lép elénk egy-egy primitív nép műveltséganyagában, versenyre kelve azzal, mit a régész ásója hoz fel elsüllyedt rétegekből. így foghatjuk fel valahogyan azt a támogatást is, melyet a kultúrnépek rajza nyújthat a gazdaságtörténésznek. A jogi kereteket, melyek a megszokott történeti forrásokból rajzolódnak elénk, a néprajz segíthet élettel megtölteni; ez törheti meg a csöndet a nép meg-megújuló gazdasági erőfeszítése körül, mellyel ez országot termővé varázsolta. S nemcsak primitív ősfoglalkozásaink rajza, mint afféle jelenbe nyúló történet, mondhat sokat a historikusnak: ősi múltat őriz földművelésünk nem egy hagyományos formája is. Magyar földön csaknem teljesen hiányoznak a „Weistum"-ok és falurendtartások, a német nyelvterület megbecsülhetetlen agrártörténeti forrásai. Kiesésüket leginkább néptudományunk teheti jóvá, ha alapos tanulmányt szentel egy-egy tagosítatlan határú falu hagyományos gazdálkodásának. Már Tagányi megmondotta: „minden tagosítatlan határban egy darab történet fekszik kinyitva előttünk a maga mívelési rendtartásaiban, felosztásaiban, dűlőiben, parczelláiban, azoknak terjedelmében, elnevezéseiben stb. Ethnographusoknak s történészeknek sietniük kell, míg az ősi magyar gazdasági életnek e nyomdokait a tagosítások a föld színéről el nem törlik". Több mint fél évszázad telt el azóta számottevő eredmény nélkül; s még ma sem késő e felhívást megismételni, úgy véljük, elsősorban etnográfusaink felé. Van-e méltóbb feladat a néprajz művelője számára, mint népünk országfenntartó munkájának ősi nyomait fürkészni, etnográfus és historikus munkáját teljesítvén egyszerre? A néprajz, mint a történelem is, hagyományőrző tudomány, ősi értékeknek igaz megtartója; önnön magához hűséges csupán, ha tovább örökíti egymásba kulcsolódó együttműködésük hagyományát. Sokat ígérő hagyomány ez: gyökerét a múltba bocsátja, ám ajövendő érleli gyümölcsének javát. 1947. Klny. az Etnographia-Népélet LVTII. ájf. 1-2. sz.-ból, Budapest, 1947. 1-11. p.