18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet

Nem kell bővebben magyaráznunk, miért éppen a mezőgazdaságtörténet guzsalyáról fonódik a néprajz felé az egymásrautaltság legerősebb szála. A néprajz a közösség kultúrájának tudománya; s nyilvánvaló, hogy a gazdaságtörténet valamennyi ága közül az agrárélet múltja tárja elénk e közösségi kultúra legtöbb s legmélyebben gyökerező emlékét. A nép, a kollektívum még az iparban sem jutott akkora szerephez, mint a mezőgazdaságban, s persze még sokkal kevésbé a kereskedelem, közlekedés, pénz- és hitelügy területén. De magyar földön még speciális adottságok növelik az agrártörténelemnek - kivált etnográfus szemében - minden más gazdaságtörténelmi ágat felülmúló fontosságát. Az egyik: hogy hazánk mindig agrárország volt, a múltban még sokkal inkább, mint manapság; nemcsak a termelés értékében állt a mezőgazdaság anyagi életünk többi ága fölött, de még inkább abban, hogy a nép túlnyomó többsége állt mögötte. A másik: hogy a magyarnak mindvégig a földművelés s a pásztorkodás volt legfőbb, legkedvesebb foglalkozása; az iparban kezdetleges falusi mesterkedésnél alig jutott tovább, s annál kevésbé fűlt a foga kereskedéshez, nem is szólva a pénzüzletről. A gazdasági életnek a mezei ökonómián kívül eső területe nagyrészt idegenekre maradt, azokkal pedig nincs mit kezdenie a magyar néptudománynak. Parasztság és mezőgazdaság adta a múltban s adja még ma is a kereteket, melyekben népünk legnagyobb részének élete lezajlott; ez magyarázza meg, ha teljesen nem menti, hogy a magyar néprajz is jobbadán falusi népünk műveltséganyagának vizsgálatára szorítkozik. Miből sarjad c népi műveltség, s mi körül rendeződik el? Miből áll a paraszti élet? Munkából s ismét csak munkából, a földeken és a ház körül, látástól vakulásig. Az ünnepnapok s az élet ünnepi órái, a hosszúra nyúló téli esték alig hozhatnak benne nyugovást; olyanok csupán, akár a csillanó hullámfodor a víz komor mélységei fölött. Lehet, hogy mindaz, ami ez ünnepi alkalmak során buggyan ki a nép fiának lelkéből, közvetlenebbül tükrözi az etnikum ősi jegyeit a mezőgazdasági munka hétköznapjainál. De ne feledjük, hogy a falusi életnek a gyűjtögető, pákász, halász-vadász, pásztorkodó, szántó-vető ember természettől rendelt munkája szabta meg egész menetét, folyton visszatérő kérlelhetetlen ritmusát. Kívülről jövő s messze hangzó, nagynak elhírlelt események épp csak átgördültek a falusi élet felületén; lenn, a mélybe ágyazottan földdel-jószággal bajlódás adta e paraszti sors tartalmát és szerkezetét. A gazdálkodás, a betevő falat, a mindennapi kenyér gondja nyomta rá bélyegét az egyszerű nép egész életére. Fent, a kultúra magasabb fokán, kedvezőbb anyagi körülmények között ez a gond szinte semmivé törpül, s teret, alkalmat enged a műveltség felvirágzásának. A „szegénység" élete sokkal egyszerűbb, kivált történetünk korábbi századaiban: művelődésre nemigen van módja, alkalma is alig, hogy magasabb igényt hordozzon szívében; egész létét a megélhetésért küszködés, a gazdasági munka vaskapcsai szorítják körül. Ha van tudományág, mely a letűnt paraszti sors legnyomósabb részét megelevenítheti számunkra, a néptudománynak is tetemes hasznával: minden bizonnyal a gazdaságtörténelem az. De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a gazdaság-, közelebbről az agrártörténelem a néprajznak, ez meg amazoknak leghathatósabb segítőtársa legyen. Tudjuk jól, hogy a nép mai műveltségállományából ma már gyakran csak nagy nehézség árán jut napvilágra az ősi, eredeti hagyomány és hagyaték, oly vastagon rakódott rájuk, kivált a közlekedés forradalma óta, az úri, városi kul-