18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai
esetén az országszerte mutatkozó felesleg hírére hirtelen ugrással a mélységbe zuhantak az árak. Mindez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a majorsági üzemet a hagyományos gazdálkodással való szakításra bírja; a paraszt maga termelte kenderrel látta el háztartását, vetett kukoricát, dohányt, utóbb burgonyát is ültetett, amikor nagy uradalmak, eltekintve a majorok körül saját szükségletre kicsinyben űzött, kertszerű káposzta-, bab-, lencse-, borsó- és esetleg komlótermeléstől, 33 még mindig nem tágítottak a kizárólagos gabona- (búza, rozs, kétszeres, árpa, zab, köles, pohánka) termelés mellől. Ez az egyoldalú gazdálkodás egész Európában már hosszú évszázadok óta a háromnyomásos rendszerben nyerte sajátos, pontosan betartott, de azért nem mozdíthatatlan merevséggel megszabott formáját. Egy-egy falu három része osztott szántóföldje (melybe, legalább eleinte, az allodiális táblák is beletartoztak) a nyomásokon belül számos különböző nagyságú dűlőre tagolódott, s ezeket a tavaszi vagy az őszi vetőhöz lehetett csapni, amint a pillanatnyi szükség megkívánta, úgyhogy a különféle gabonafajok vetésterülete egy-egy uradalmon belül is állandóan változott. Hagyományosan szabályozott, mégis hajlékony, az élet változó menetéhez alkalmazkodó rendszer volt tehát, mint a középkori eredetű berendezések általában; benne földművelés is, állattenyésztés is megtalálta számítását, bár igen primitív módon. De jobbat, újat nem tudott, talán nem is akart a helyére tenni a kifejlődő allódium, legfeljebb annyira vitte, hogy ott, ahol a paraszt - így különösen török pusztította, pihent földön vagy bőhatárú községben - a még elmaradottabb két-, sőt egynyomású gazdálkodás keretei között zsarolta a földet, ha máshol nem, legalább a maga tábláin a háromnyomású rendszert vezette be. Mai szemmel nézve, elég primitív művelési mód ez utóbbi is, hiszen a szántóföldnek csak felét használja ki: egy-egy nyomás őszivel bevetve októbertől júliusig, a következő évben tavaszi gabona alatt márciustól július-augusztusig, majd pedig, ugar állapotában május végétől októberig áll művelés alatt, azaz 3 év alatt összesen mintegy 18 hónapon át, míg a fennmaradó másfél esztendőben parlagon hever, s a rajta vígan burjánzó gyomokkal szolgál a jószágnak táplálékul. Egyébként azonban mondhatni csupán passzív kapcsolat áll fenn földművelés és állattenyésztés közt: míg a legelő csorda a gyomnevelő gabona között és után akaratlanul is tenyésző növényekkel kénytelen beérni, cserében csupán az elhullatott, tehát nem szándékosan kihordott trágyával gazdagítja a földet, rendszertelenül és egyenetlenül. Ez a „pihentetés" pedig távolról sem kárpótolhat a tavasszal is szántott, de porhanyítás célzatával sohasem íögasolt, majd hónapokon át parlagon heverő és begyepesedő talaj rendkívüli víz- és táplálóanyag-veszteségéért. A hagyományokhoz ragaszkodó gazdaember mégis abban a hitben él, hogy a pihentetés a legeltetéssel együtt elegendő a szüntelen gabonatermeléstől állandóan ugyanazon rétegében igénybe vett talaj termőerejének fenntartásához, s rendszeresen csupán a szőlőben trágyáz, ahol a föld nem hever s ahová a legelő állat nem jut be. A szántóföld csak a szűkebb határú és soványabb talajú községekben (így leginkább a Felvidéken) kap tárgyát, ott is csak módjával, mert frissen „ganajozott" földben megdűl s nem hoz jó termést az élet. Ha mégis majorsági földeken gyakrabban akadunk trágyázás W A kertekre, beleértve a gyimiölcsösökel is, 1. Komoróczy, 85. 1.; Tholl, 59-60. 1.; Jármay-Bakács, 39-40. 1.
