18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban
ségképpeni velejárója. A Habsburgok birtokkal együtt, majd meglevő uradalomhoz, végül önmagában is derűre-borúra adományozzák az örökös grófi, majd a XVII. századtól a puszta grófi rangot, mígnem az üres címmé válva a családnév elé kerül, annak egyszerű jelzőjévé lesz. Hasonló utat tesz meg lefelé, az értékcsökkenés, tartalomvesztés útján a „baro" megjelölés. Igaz, összefoglaló értelemben a XVIII. század elején is körülbelül azt jelenti, amit kezdetben: az országos tisztségek viselőit, sőt a „baro regni" összetételben egyenkint, személyre szólóan is főméltóságot jelöl. De éppen ez az eredet utal arra, hogy a „baro" megjelölés önmagában sohasem volt apáról fiúra szálló reális hatalom, kiváltságos jogállású nagybirtok kifejezője. A „baronatus,, eredetileg nem „perpetuus", „liber" is csak az újkorban lesz, akkor is külföldi gyakorlat hatására. Ekkor már jó ideje (a XVI. század elejétől fogva) királyi kegy emeli a nagyurakat, egyre növekvő számban, az ország báróinak magasságába (barones solo nomine); a báróságnak a földdel, reális hatalommal most még kevesebb a közvetlen kapcsolata, csupán előkelőséget jelent, magnificus (nagyságos) címet és vörös viaszpecsét használatának jogát. A XVII. század folyamán a báró, „liber baro" megjelölés teljesen egyértékűvé válik a „magnificus"-szal, puszta címmé sorvad, s a század végére, akár a „gróf, a családnév elé kerül jelzőnek. A világi főurak társadalma tehát legfeljebb messziről tekintve tűnhetett fel egyöntetűnek; a sok egyforma cím és rangjelző valójában igen különböző eredetű és tekintélyű elemeket takart. A gróf és a báró eredetileg nem két egymásra következő lépcsőfoka ugyanannak a „status"-nak, hiszen az előbbinek lényegéhez tartozik a reális hatalom, s ez nagyobb függetlenséget biztosít neki, mint a kezdettől fogva királyi kegybe kapaszkodó bárónak. Amióta azonban a Habsburgok tömegével adományozzák a grófi, bárói címet, hogy terjedelmes udvari arisztokráciát teremtsenek maguk körül s arra támaszkodhassanak, egy-egy régi bárócsalád előkelőbb lehetett akárhány újdonsült grófnál. A számban megfogyott hagyományos főrangú családok szinte tehetetlenül állnak az új főnemesek egyre növekvő áradatában; amióta a külső kellék, a cím úrrá lett a belső, igazi tartalmon, a régi bárón csak az segíthet, ha maga is magasabb: grófi (esetleg hercegi) rangot kér és kap az uralkodótól. De ez sem elég, hiszen a barokk idejében „egymásra való irigységből a grófi, baronatusi titulusokat szaporán hordatják vala magoknak az udvartól némelyek olyanok is, kik a régi jó szokás szerént még jó nemes ember módjára sem élhettenek volna jószágokból." Kifelé azonban lehetett a titulus egyforma, befelé, egymás között „ama régi igaz jó főemberek olyan giz-gaz gróffocskákat, mint némelyik vala közülök, nagyságolni nem akartak, nem is tartoztak vele". 66 S nemcsak címzésben, egyébként sem tekintették őket egyenrangúnak: velük szemben maguknak követelték az elsőbbséget diétán, megyegyűlésen, a hivatali életben egyaránt. Gr. Petheő Zsigmond, mint régi főrangú család 67 sarja, így mondhatta magát előbbvalónak gr. Szirmay Tamásnál; a törvény betűje előkelőbb helyet biztosíthatott az utóbbinak, lévén főispán és királyi tanácsos (tehát „characterisatus"), 68 de a társadalom íratlan szabályai szerint nem volt egyenrangú ellenfelével, hiszen a ''''Az idézetek Cserei Históriájából, ld. már Kertész i. m. 53-54. 1. '"A legelső adományos bárók között (1549) említi Schiller i. m. 273.1. '' 8 Conc. exp. 1725. máj. 4.
