18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

továbbhatva országgyűlési követeknek adott utasítások során a földesúri jogok megvédéséért s a hadiadó növelése ellen emelt szót. De már abban lényegesen eltért a tiszántúli és észak-erdélyi köznemes típusától, hogy gazdasága korántsem volt zárt egység, s a piaccal való kapcsolat tágasabb távlatokat nyitott meg előtte. Az idegenek dolgaira is tekintett, részben, hogy mások rovására terjeszkedhessek, de azért is, hogy ha ígéretes példát lát, megállapodottság, egy helyben topogás helyett követni valót fedezzen föl benne.

1 Nyájai, termése nem örömére voltak, hanem hasznot igyekezett húzni belőlük, vagyonával, jövedelmével igencsak törődött, „szalasztása" és adósságba keveredés helyett minél többre akart szert tenni belőle. Ennek útját-módját azonban nem jobb, intenzívebb gazdálkodásban, hanem a cselédség iránt minden patriarchálisnak nevezhető bánásmóddal való szakításban s a jobbágyok fokozott elnyomásában, kizsákmányolásában, és földjük, vagyonuk kisajátításában látta. Eszem-iszom, vendégeskedés, vadászás a köznemességnek ebben a részében is fő foglalatosság maradt, s a tétlenségnek csak az szabott valamelyes korlátokat, hogy a lényegében sutba dobott honvédő hivatás helyébe figyelem lépett a gazdálkodásnak ugyan nem jobb módszere, hanem eredményei iránt, de egészben véve ez is kimerült a jobbágyok szoros kézbentartásában. Ennek a bánásmódnak már Tajnay Pál helybeli jobbágyaival kapcsolatban is jellegzetes felvidéki példáit szolgáltatta Tajnay Péter, midőn eltiltotta őket legelő, erdő, víz, a mindenki számára közös „szabad élő föld" hagyományosan ingyen való használatától. De Tajnay Pál magatartásából is kitűnt, mennyire nem veszi emberszámba a parasztot, kiről az uralkodó osztály körében ez a mondás járta: „Rusticus est quasi Rind, nisi quod sibi cornua desint". Midőn a surányi mezőn jártában ráakadt egyik már ismételten megszökött jobbágyára, hirtelen fölindulásában fejét akarta venni, de aztán beérte azzal, hogy két fülét vágja le kardjával. Madách Sándor is nem csupán birtokos társaival nem tudott összeférni: jobbágyai sem szenvedhették, ahogy föllépett ellenük. 1786-ban gátolták őt földjei szabad használatában, rátámadtak pásztoraira, kik nyilván kárt tettek szénafüvükben, vetésükben. Három év múlva ispánját kis híján kalodába zárták, majorosát véresre verték, alkalmatlan helyen legeltető borjúpásztorát megfosztották ruhájától, csőszétől kárból behajtott ökreiket elragadták, szakácsát vízbe akarták dobni. A község bírája összehívta a falubelieket s bíztatta őket, ne hagyják, hogy Madách emberei a mezőn levő körtefákról a gyümölcsöt maguknak leszedjék. Ki is mentek a legények s valamennyiüktől elvették a körtéket zsákostul, közben egy kis tettlegességtől sem riadva vissza. Madách sietett a megye segítségéhez folyamodni, annál is inkább, mert már saját személyét sem érezte biztonságban. De láthatólag az ország nyugati vidékein ment legmesszebb a köznemesek földesúri önkényeskedése, ott, hol viszonylag a legkedvezőbb piaci lehetőségek nyíltak mezőgazdasági fölöslegek számára. A bozsoki és a kőszegszerdahelyi jobbágyok 1765-ben elpanaszolták: nincs nap, hogy maguknak bizton tudnának dolgozni, mert urbáriumuk soha nem hallott módot ír elő, robotjuknak semmi rendje, csak az örökös félelem lakozik velük; vasárnap és ünnep kivételével földesuruk: Sibrik László mindennap hol igás-, hol kézi robotra hajtja őket, másod-, harmadmagukkal az erdőn fát kell vágniuk, hegyen-völgyön át a jószág romlásával behordani, még fel is aprítani, s mindez csak fél napba számít, reggeltől estig tartó munkájuk pedig hol negyed napba, hol semmibe; ha valamely jobbágy meghal,