18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

lődtek s legelőt, erdőt tovább is osztatlanul, „közös lónak túrós a háta" alapon s szüntelen visszavonások közt együtt használtak. Ha azonban az egyik közbirtokos megunta, hogy jussához képest igen keveset bír, mert egyik-másik társa a közösből mindinkább a birtokaránynál fogva neki járónál több jövedelmet módolt ki magának, hogy az összetűzéseknek is véget vessen: osztályos pert indított a birtokhányadnak megfelelő részletes felosztásra. Ebben az esetben a telkek érték s teljesítőképesség szerint való felbecslése alapján történt az osztály, s ha sikerült az ezúttal rövidebbet húzó törtetőkkel megegyezni, kinek-kinek az eredeti hozzájuk tartozáshoz vagy sorshúzáshoz képest, lehetőleg összetartozóan jutottak az egyes jobbágyok, s ezek telekhányaduknak vagy igaerejüknek megfelelő nagyságú szántóföldeket és réteket kaptak, a nyomások uruknak osztott részeiben. Am az osztozkodás, az újjárendezés gyakran olyan esetben sem folyt összeütközés nélkül, ha, mint Alsósztregován, létrejött ugyan bizonyos megállapodás a közbirtokosok között, de akadt köztük, ki egyéni érdekeit a közösnek elébe helyezte. Még évekkel a mérnöki felmérés alapján történt felosztás után is egyik összetűzés és kártétel a másikat követte az új elválasztó vonalak mentén: másnak jutott rétdarabokat elfoglaltak, lelegeltettek, erőszakkal lekaszáltak, felszántottak; kárban talált jószágot gazdája nem engedett behajtani, mire ruhájától megfosztották, s mikor vissza akarta kérni holmiját, véresre verték. A közbirtokosok többsége a határ közös legeltetését az egynek-egynek egész erdőrészeket juttató eldarabolás után is fenn akarta tartani nemcsak a helybeliekkel, hanem, ahol ugyancsak volt birtokrészük a szomszéd kisfalu lakóival is, kiknek hagyományos szokás szerint az alsósztregovai határban is engedték legelni nyájaikat. Sarkallta erre az urakat, midőn a II. József-féle fölmérés megindult, az aggodalom is, hogy a legelő használatától is adózniuk kell majd, jobb lesz hát, ha a kisfalviak bevonásával többek között oszlik meg a teher. Am a fiatalabb nemzedékhez tartozó Madách Sándor tilalmassá tette egy erdőrészét, s a kisfalviakat, kik csak ott tudtak átjutni alsósztregovai legeltetésre, eltiltotta az áthajtástól, s mikor mégis megpróbálkoztak vele, elvétette ruhájukat s állataik behajtásával fenyegetőzött. Evekig elhúzódó vitája támadt ebből birtokos társaival, elsősorban Révay Péterrel, kit a határból a legnagyobb rész illetett. Révay azt hangoztatta, hogy mivel a kisfalviaknak szűk a határuk, ő társaival ezután is engedi nekik a legeltetést az alsósztregovai határban, de ha ezzel nem tudnak élni az áthajtás eltiltása miatt, alig tudják majd állami s földesúri terheiket viselni; viszont Madách annál kevesebbre megy vele, ha mindössze 5-6 holdas erdején nem bocsátja át jószágukat, mert az alsósztregovaiak szabadon legeltetnek ott; különben sem lehet tilalmat via facti elrendelni a többi birtokos egyetértése nélkül. Madách többszöri viszontválaszában arra hivatkozott, hogy a kisfalviak csak engedékenységből jutottak legeltetéshez Alsósztregován, ő pedig korlátlan jogából, melyet a vadászást illető rendelkezések is erősítenek, nem enged, annál kevésbé, mert megóvni kívánt, egyébként is mintegy 50 holdas erdejében gallyakat, lombokat is szoktak levágni a kisfalviak; van nekik különben az igások számára óvott legelőjük saját határukban, Alsósztregovára kereskedés céljára tartott juhokat akarnak hajtani. Révay azonban fejére tudta olvasni, hogy időközben szerződésszöveget küldött a kisfalviaknak azzal, hogy ha évi 6 Ft fizetésére kötelezik magukat a kérdéses erdő használatáért, átengedi ott nyájaikat, de ha a szerződést nem írják alá s erővel tovább hajtogatnak, mint hatalmaskodók, s zen-