18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

eredetileg servilisek települései lehettek azok, melyek külön kiváltságként kapták bíró és esküdtek szabad választásának s vele együtt az önálló igazságtevésnek jogát; de nem ritkán már meglevő gyakorlatot is jóváhagytak ilyen utólagos engedélyezéssel, miután a „törvényes faluk" az országossá fejlődő szokásnak megfelelően már külön felhatalmazás nélkül is éltek a maguk joghatóságával. Az ország legrégibb, különálló igazságszolgáltatási intézményei közé tartozó falusi bíróságok működése általánossá lett, első fokú joghatósággá váltak, ami azonban később, a földesuraság elhatalmasodása idején sem jelentett annyit, hogy legalsó fokként mindenestül a feudális kor bírósági hierarchiájába tagolódtak. Az ott tárgyalásra kerülő ügyek nagy többségének intézése tovább is a községen belül maradt, maga a faluközösség mint önálló, összetartó egység eredetileg sem értelmét, sem lehetőségét nem látta annak, hogy a bizalmából bírói tisztségbe jutottaknak a helyi körülmények és szokásrend közvetlen, teljes ismeretében, azokhoz mérten hozott döntései fölülvizsgálatra kerüljenek. Az igazságtevés eleinte - s mindenkit érintő fontosabb ügyekben később is a falu gyűlésében folyt; így mindenképp közakaratot fejezett ki a döntés, az ítélet súlyát az elmarasztaltakra nézve fokozta a nyilvánosság előtt történt megszégyenítés, s az esetből a többiek magukra nézve is nyomban levonhatták a tanulságot. „Falu színén" (színin, füstin) annyit jelentett: „a falu bírája, a falusi bíróság előtt. A kifejezés arra az időre utal, amikor még maga a falusi közösség, a falugyűlés ítélkezett, illetőleg a falu elöljárói az egybegyűlt lakosság jelenlétében, tehát a falu színe előtt bíráskodtak, ... eredetileg maga a faluközösség ítélkezett, a bíráskodás még később is nyilvánosan, a falu... 'színe előtt' történt. A falu színén azután is „néha a régi módon, falugyűlésben, a falu egyeteme" szolgáltatott igazságot, de a bíráskodás, az önkormányzatnak „legkifejezőbb eleme" mindinkább az esküdtekből álló tanácsra támaszkodva igazságot tevő bíró személye körül csoportosult, amint az a közösség vezetője „villicus" nevének ,judex"-szel történő fölcserélésében is tükröződött. Amikor a közösség tagjai a bírót és ítélő társait a falu gyűlésén szabadon választották, ezáltal biztosítva volt, hogy a falusbíró székén — amint a szőlősgazdák közösségének élén álló hegymester székén - a falu (illetőleg a hegy) törvénye szerint tesznek igazságot. A földesuraság elhatalmasodásával azután, mikor a bírót vagy az uraság jelöltjei közül kellett választani, vagy pedig ő a maga emberét állította a falu élére - ez az idő, midőn a helyzetével, hatalmával nemegyszer már visszaélő bírónak a földesúr nyújtott védelmet s próbált tekintélyt adni a többi falubelivel szemben -, már megingott a községi igazságtevés függetlensége s a hagyományos szokást őrző helyi törvény rovására újonnan bevett gyakorlat, a kiépülő nemesijogszokás tört utat magának. Nemegyszer a földesúr küldött pecsétet a falu burájának, azaz adott utasítást neki, hogy bizonyos ügyet vegyen tárgyalásba, vagy pedig az úriszék „eresztett" hozzá benyújtott panaszt „füstire". Míg a „királyi Magyarországon" sokszor ennyire függésbe került a faluközösség bíráskodási autonómiája, a török uralom alá került községek folytatták ugyan a maguk lényegében független iurisdictio-ját, de előfordult, hogy ítélőszéküktől föllebbezés történt közeli tekintélyes mezőváros bíróságához, esetleg a távol székelő vármegyéhez, s arra is akadt példa, hogy a megyei eskiidtet küldték ki, hogy „az hol igazságot és füstön való törvényt kívánna[k] szolgáltatni, azt is megh cselekedni a bevet jo szokás szerint el ne mulassa". Az úrbérrendezés azután csak korlátozottan biztosította a bíró függet-