18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

veréssel, áristommal, bírsággal sújtani őket -, a vádat az uradalmi ügyész képviselte, a bírói székben pedig maga az úr vagy megbízottja ült, tehát a valóságban vádló és ítélkező volt egy személyben; s ő bíráskodott akkor is, ha rá, vagy tisztjeire jobbágyainak volt panaszuk. Ha kívülálló nemes vagy polgár indított az úr jobbágya által elkövetett erőszaktétel vagy anyagi követelés tárgyában keresetet, a földesúr kötelessége volt „processus impensionalis"-t folytatni, esetleg az uradalom központjában működő úriszéken, de általában abban a községben, hol az illető jobbag)

7 lakott, mert illetékes bíróságnak mindig az alperes lakóhelyének megfelelőt tekintették. Azzal összefüggésben, hogy a nagybirtokos nem kívánt beleszólást engedni abba, mi a csakis sajátjának tekintett terület határán belül vagy annak népével bárhol is történt, nehezen volt arra kapható, hogy ilyen megkeresésnek helyt adjon, nem ritkán egyenesen megtagadta, hogy jobbágya részéről kívülre elégtételt adjon, mint azt az ilyen esetre vármegyei, esetleg felsőbírósági beavatkozással és súlyos, birtokvesztésig menő büntetéssel fenyegető rendelkezések mutatták. Azt sem vette szívesen, de akkor nem kellett ilyen kockázatot vállalnia, ha valamely jobbágyát külső személy részéről ért sérelem miatt ugyancsak neki kellett pört indítania. Jobbágy ugyanis nemesemberrel nem pörösködhetett, s ha mégis ilyen méltatlanságra merészkedett volna, nem nemességét illető kifogás alapján még a pörbeli bizonyítás előtt elütötték a fölpörösségtől. „Vigasztalásul", a bírság jellemző megosztásával azt rendelte a Hármaskönyv, hogy ha nemesember követ el jobbágyon méltatlanságot: őt, szolgáját vagy családtagját megveri, megsebzi vagy más súlyos sértéssel illeti vagy javaiban megkárosítja, a jobbágy földesurának kell az illető nemest pörbe fogni, s ha ez vétkesnek bizonyul, azt önmaga javára kisebb hatalmaskodás címén 100, a sértett jobbágy javára homagiumán, azaz 40 forinton és az okozott kár megtérítésében elmarasztalni. Az úriszék hatásköre kezdetben nem alakult ki határozottan. Általában a „causae minores" tág körére terjedt, de különösen immunitással rendelkező nagybirtokokon bűnügyekre is, többnyire a közbűntettek (lopás, gyújtogatás, emberölés) kivételével. A falu körében elkövetett szitkozódás, becsületsértés, jó erkölcs elleni vétség, bűneset ugyancsak megfordult első fokon vagy fellebbezés útján az úriszék tárgysorozatán, de a földesúrnak és tisztjeinek érdeklődése leginkább jövedelmet ígérő anyagi természetű ügyek: ilyen követelések, ingatlan-átruházás, hagyatékok felé fordult. A 15. század végétől fogva azután s különösen 1514-et követően, ahogy a növekvő elnyomással és megterheléssel szemben a parasztság ellenállása fokozódott, az úriszék korábbi ügyköréhez az alattvalók engedetlenségének megtorlása járult. Az uradalmi ügyész mind sűrűbben emelt vádat a jobbágyok által tilalmassá tett erdőben elkövetett favágás, kéreghántás, urasági rét lelegeltetése, szolgálat megtagadása, parancsok nem teljesítése, erővel ellenszegülés, szökés címén. Ezen a ponton, a paraszt adózóképességének veszélyeztetése láttán bizonyult szükségesnek a felvilágosodott abszolutizmus számára, hogy a földesúri ítélkezést ellenőrzése alá vonja. A 16. század közepétől fogva ránk maradt úriszéki jegyzőkönyvek nem mutatnak fejlett bírósági gyakorlatra. Az eljárás még a 18. században is jogi tudatlanságra vall, jogszabályra nincs hivatkozás, a jobbágyok elleni kereseteket a Hármaskönyvnek a jobbágyokat jogaiktól megfosztó tételeire alapozták, melyeket a nemesség könyv nélkül tudott. Jogalapként gyakran arra történt hivatkozás, hogy