18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

érintkezésben adott ez súlyt a faluközösségnek: az elüljáróság által kiállított bizonylatokat, ítéleteket, falubeliek közti jogügyletekről szóló írásokat látott el a rajta levő ábrázolás révén olvasni nem tudók szemében is bizonyító erővel: „Helységünk élő petsétje" a pálcával együtt tekintélyt adóan dokumentálta a közösséget képviselő bíró önálló hatáskörét. S mikor aztán a földesúri hatalom árnyéka ráterült a falu életére, ehhez az autonómiához amennyire csak tudott, akkor is ragaszkodott, s meg is őrzött belőle annyit, amennyi nem ütközött a földesúr, majd az állam föltétlen érdekébe. Eredetileg ez az önkormányzat nyilvánvalóan megközelítette a teljességet. Ha valóban kezdetleges lett volna, s még el is szűkült a parasztságot sújtó jogfosztás következtében, nehéz elképzelni, hogy kellő eleven erővel és tartással rendelkezett a külső nyomás elviseléséhez, s megfelelő alapot tudott adni ahhoz, hogy földesuraság és állam ráépíthesse a maga igényeit. Az életképesség másról tanúskodik: arról, hogy a falu önkormányzatának a közösség szoros egybefogódzkodásán nyugvó szilárd alapjait nagy erejű külső hatalmaknak s behatásoknak sem sikerült gyökerestül megrendíteni. Kézzelfogható bizonyságot tett a közösség szívós erejéről, hogy „a falu közösségében a személyi mentességek sértetlenségét féltve őrző nemességnek sokszor még a parasztközösség és a közösség élén álló parasztbíró hatóságát ... is el kellett viselnie", akkor is, midőn kiváltságai teljében éles-merev határt iparkodott állítani maga s a megvetett jobbágyok közé. „A falu belső életének olyan törvényei, olyan feltételei vannak, melyek nem tűrik meg a személyi kiváltságot... Maguk a megyék, tehát a nemesség önkormányzatának fellegvárai hoztak statútumokat arról, hogy „a falun élő nemes emberek a parasztokkal egyenlő igát tartoznak viselni", mármint „a falu közös életéből" származó terheket. A falu számos helyen a földesúri hatalom kiépítése után is szabadon választotta bíráját, akárcsak a szőlősgazdák közösségei is hegybírájukat, hegymestereiket. A Vas megyei Csatár jobbágyait 1613-ban azért idézte úriszéke elé a földesúr, mert hiába hagyta meg nekik mint jobbágyainak ismételten és szigorúan, hogy az általa állított hegymestert ismerjék el s hagyják meg tisztségében, a földesúri parancs ellenére vakmerően „pártot ütve" megfosztották funkciójától, letették, s tetszésük szerint másikat választottak maguk közül. Beadványukban arra kérték az uraságot: ne bántsa a maguk választottját, mert elég ő a feladat ellátására, s mert eleik is azzal az igazsággal éltek, hogy akit György-napkor hegymesterré tettek, viselte tisztségét esztendeig; „mys ugi akarnánk elni, aual igasagal, valamineő igasagal eltének es mastis aual élnek ... az országban mindenöth". S ha mégis a maga emberét teszi hegymesterré a földesúr, „mi atalan fogua hoza sem megionk, nemis gondolunk vele. Chak azt akarnánk Nagisagodnak tuttasara adni". Ez az ősi szokásra építő, a maguk dolgainak közösségi alapon való intézéséhez ragaszkodó magabízás sugárzik a parasztok föllépéséből, valahányszor a magát igazgató község „egész faluul" szembeszegül az uraság követelésével vagy a maga részéről „az falu úgy végezte" kifejezés hangsúlyával tesz pontot önálló döntésére. Amikor az elhatalmasodó földesuraság közfunkciókat is magához ragad birtoka területén s a falu elüljárósága függő helyzetbe kerül tőle, amikor a bíró nagyrészt az ő embere lesz, az ő szolgálatára is kényszerül, s ezzel a község életének irányításában paraszti és földesúri érdek megbomló egyensúllyá az utóbbi oldalára billen, a faluközösség tő-