18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

hatalmasodásától, főképp a 16. századtól fogva a falu könyvébe foglalt rendszabályok érvényesítését, s módosították azokat, ha érdekük úgy kívánta, esetleg maguk adtak ilyeneket a községnek, de tekintetbe véve ennek addigi rendszabását. Máskor, például a magyaróvári uradalom maga írta elő a hozzá tartozó falvaknak, hogy „jó rendtartásba foglalják magukat mind a faluban, mind a mezőségben, valameddig az ő határuk tart", ugyanakkor azonban nyilvánvalóan rájuk bízva a szabályok együttesének megalkotását. Jóval korábbi, az eredet szempontjából sokatmondó forrás viszont épp arról tudósít, hogy a földesúr kíván a népi szokásokra támaszkodni: 1470-1471-ben a kisvárdai uradalom összeíratja az ottani falvak szokásait és törvényeit. Amire hivatkozás történik: az Abaúj megyei Forró mezőváros rendtartása sem szól egyértelműen a földesúri eredet mellett. Az ottani bíró az esküdtekkel és a néppel együtt 1601-ben kész szabályzatot mutat be földesurának: Kassa városának. Igaz, a földesúri hatalom előnyomulása jegyében azzal a megokolással terjesztik elő a rendtartás szövegét, hogy Kassa bírája és tanácsa korábban is ilyen törvényben tartották őket, erről könyvük is volt mind a falu, mind a város akaratából. Miután azonban az „a töröktől" elveszett, az a kívánságuk: hadd „építsenek" újra falu könyvét. S nemcsak a kezdeményezés indul ki a faluközösségtől: a kérés megszövegezése azt sugallja, hogy magának a rendszabásnak is a község az értelmi szerzője. A falu könyvét „régi atyáik rendi szerint" akarják „építeni", törvényeik írásba foglalását a faluval egyetemben régi atyáik igazságos törvény szerint való jó rendtartása s utódaik épülése kívánja. Zalány székelyföldi falu példája pedig kétségtelen tanúságot tesz róla, hogy a község életének rendjét, az ott élők magukmiheztartását megszabó szokások eredetileg magától a helybeli parasztságtól származtak. 1699-ben egész népe összegyűlt a templom előtt, hogy egymás között elvégzett, majd írásba foglalt törvényeinek megerősítését kérje az alkirálybírótól örök emlékezetre; mind az írásban rögzítés, mind a jóváhagyás csak utólag történt tehát. A Bereg megyei Kígyós község pedig a maga törvényének önállóságát mintegy a szövegnek a legmagasabb felsőség módjára való megkezdésével - „Mi bírák, esküdtek, egész helység adgyuk tuttára minden rendbelije urainknak" - tanúsítja. A falu pusztává lett, s amíg oda (föltehetően a 18. század elején) vissza nem szálltak s meg nem erősödtek, helységük régi törvényei „mintegy halgatásban voltának". Hogy azért „egymásnak is becsületit jobban megadnók, minden dolgok is rendesebben folynának közöttünk, ez okból Isten áldásit helységünkre s személyünkre várhatnék, helységünk törvényeit Isten segedelme által újabban ...Írattuk le". A falu törvényének rendelkezései ezúttal is régi időre mennek vissza s az egész közösség áll földesúrtól, megyétől a 18. században is független megújítása mögött. S jellemző, a földesúrnak járó szolgáltatások mértékének megállapításában is mekkora jelentőséget tulajdonít a falvakban élő szokásoknak az egykorú jogi felfogás. Hogy munkában, természetben, pénzben mivel tartozik földesurának a jobbágy, igazság szerint készített urbáriumokon kívül a helység és az uradalom szokásából kell megállapítani - írja elő az idézett jogi kézikönyv; az első helyen említett urbáriumok jelentőségét azonban mindjárt kisebbíti azáltal, hogy azokat, akár az így nagyobb szerephez juttatott helyi szokásokat, nemcsak egy vármegyén, de gyakran egy uradalmon belül is egybe nem hangzónak minősíti. A falvak szokásai-