18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

hogy azt hetenként írta elő, túltéve magát a gazdálkodás valós kívánalmain mintha az uralkodó osztály ezzel is bele akarta volna sulykolni a jobbágy tudatába az esztendő minden szakában előráncigálható szolga-mivoltát, ősi szokásait meghazudtoló kiszolgáltatottságát. Abból, amit az 1514-i jogszabályok nem csupán nem létező paraszti szokásjognak tekintettek, hanem az ellenkezőjével váltottak fel, a falvak lakóit ért csapás legnagyobb súllyal a szabadság elvesztésében, annak megtiltásában összpontosult, hogy amikor és ahova tetszik, a jogos földbér és tartozásaik lerovása után földesuruktól szabadon eltávozhassanak. A röghöz kötöttség, a földesúrtól való személyi függés, a teljes és örökös jobbágyságra vettetés, az önrendelkezés jogának aláásása, birtokbizonytalanság, súlyos megterhelés mind a szabadság elvesztésével függött össze. De a parasztságnak már magában véve a szabadság elvesztését földre sújtó veszteségnek kellett éreznie, hiszen a szabályoknak megfelelő költözési joga főképp Mátyás király korában Magyarország egész szabadságához (tota libertás Regni Hungáriáé) tartozónak számított, s meg is volt a törekvés annak biztosítására. Ebből a szabadságból — még ha az gyakorlatilag kevéssé érvényesült is az utóbbi évtizedekben - egyszerre, elvben is és véglegesen, szöges ellentétébe: szolgaságba zuhanni nemcsak a parasztság szemében tűnt föl megfoghatatlan, szinte elképzelhetetlen dolognak. Az első időben magának az uralkodó osztálynak nagy része sem tudott minden további nélkül napirendre térni fölötte. Nem csupán Ferdinánd király tartotta szükségesnek figyelmeztetni a rendeket, hog)' mindnyájuk élete a jobbágyok munkáján nyugszik, hogy kegyetlen és embertelen dolog őket, kik az Úr előtt a leghatalmasabbakkal is egyenlők, a szolgaság nehéz, tűrhetetlen igájában tartani, hogy elnyomásuk nem kedves Istennek, sőt kihívja haragját. A kor emberének életét átható vallásosság jegyében időnként maguknak a rendeknek részéről is hangzottak el olyan kijelentések, Isten sújtó kezének büntetését látva hazájuk nagy részének török kézre jutásában, hogy semmi sem ártott többet az országnak a jobbágyok elnyomásánál, annál, hogy a földesurak sem Istent, sem embertől nem félve, zsarnok módjára a jogosnál, tisztességesnél és elviselhetőnél súlyosabban terhelik, sanyargatják, gyötrik, kifosztják őket, úgyhogy már az égig hat panaszos kiáltásuk. Isten neheztelésének elfordítására, jóindulatának megnyerésére hivatkozva kívánták a rendek a jobbágyokat szabadságukban megtartani, szabad költözésüket - igaz, gyakorlatilag nehezen teljesíthető földtételekkel s mint utólag kiderült, korántsem tartós érvénnyel - biztosítani örök időkre. Az égi hatalomra való hivatkozás s a költözést nehezítő kikötések mögött azonban aggodalom is rejlett, félelem attól, hogy a jobbágyok, mivel szüntelen súlyos megterhelést kénytelenek elviselni, s mert úgy bánnak velük, mint oktalan állatokkal, sőt baromnál is rosszabbul, tömegesen a királynak más tartományaiba veszik magukat az úri jövedelmek megcsappanásával. Ám a külső körülmények nyomása alatt időnként megmegengedctt szabad költözés hátterében világosan fölismerhető az állandó törekvés, mely azután oda is torkollott a gyakorlatban, hogy a röghöz kötés, a személyes kiszolgáltatottságba taszítás révén biztosítsák maguknak a jobbágy fokozott termény- és pénzszolgáltatásait s kivált ingyen munkaerejét; evégből, ha kellett, kemény eszközök latbavetésétől sem riadtak vissza. De ha már maguk a nemességnek képviselői ilyen elviselhetetlennek találták a parasztokra — 1566-i nyilatkozatuk szerint - nem is régóta rájuk szakadt ter-