18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

gazdálkodás ágainak elkülönített tárgyalásába, de ugyanakkor túlságosan el is aprózta anyagát az áttekinthetőség rovására. Amint azonban az újkor küszöbére ér, Wenzelt egyszerre elhagyja biztonsága: nem tud mit kezdeni az eléje tornyosuló mérhetetlen forrásanyaggal, róla még csak áttekintő képet sem bír alkotni magának, nem tudja, hol fogja meg a dolgot s módszerének hiányosságai fokozott mértékben tűnnek elő. Zavarában azzal igyekszik megnyugtatni magát, hogy az újkori fejlődést már nem szükség részletesen ismertetni, hiszen az úgyis közelebb esik a mai emberhez; megelégszik tehát azzal, hogy a német irodalomból analógiákat merítsen, másutt pedig semmitmondó általánosságokkal, légüres térben való okoskodással segít magán. Az 1514-től Mária Terézia uralkodásának végéig (s vajon miért éppen eddig?) terjedő korszak munkaviszonyait például úgy jellemzi, hogy „nagyobb tökéletességet csupán ott lehetett találni, ahol a nép szorgalma és pontossága esetleg (!) a munkára is kihatott". Hasonló könnyedséggel intézi el a korszak gazdálkodását: mivel az szerinte már nem szerves egész, hanem „particularitások halmaza", tudatosan megelégszik azzal, hogy Bonbardus nyomán „Magyarországnak mindenben való bővelkedését magasztalja s csak mintegy mutatványképpen" állít egybe néhány „jellemző" tényt. Még szűkszavúbb, még semmitmondóbb a II. Józseffel kezdődő kor tárgyalása: abban a hitben, hogy „a mezőgazdaság története Mária Terézia óta sokkal egyszerűbb és tényezőinek oly sokoldalú tanulmányozását nem teszi szükségessé, mint a régibb időkben", itt már nem is veszteget sok szót a fejlődésre." így aztán a magyar agrárélet változatos újkori története kénytelen volt könyvében 80 oldallal beérni, míg a középkori fejlődés csaknem négyszer akkora teret kapott; s az egyensúlynak e hiányát csak még inkább kiélezte a mondanivaló más-más súlya. Méltánytalanság volna azonban az anyaggyűjtésnek és feldolgozásnak ezt az aránytalanságát mindenestől Wenzel hibájául felrónunk. Nem azzal az igénnyel fogott ő a magyar mezőgazdaság történetének megírásához, hogy végleges, befejezett képet adjon róla, nem a maga jószántából, hanem a Magyar Tudományos Akadémia felszólítására vállalkozott a nagy feladatra; s egy percig sem áltatta magát a teljes megoldás hiú reményével. Ellenkezőleg, maga jelentette ki, hogy művét nem kívánja egyébnek tekinteni „kezdemény- és kísérletnél", hiszen az anyagot csaknem teljes egészében neki magának kellett összegyűjtenie; sőt kért is mindenkit, aki „kútfői adatok" birtokában van, tegye közzé azokat „a hazai tudományosság érdekében".

3 Első pillanatra különösnek látszhatik, hogy az összefoglaló mezőgazdaságtörténet írója rendszeres anyaggyűjtés helyett másokat kér fel utólag a birtokukban levő adatok közlésére. De eljárásának mentségéül szolgálhat az agrártörténet forrásainak sajátos természete. A kutatás ugyanis a gazdaságtörténet terén általában rendkívüli nehézségekkel jár: fáradságos munka gyakran nem hoz kellő eredményt, máskor meg egyébirányú anyaggyűjtés közben mellékesen, meglepetésszerűen bukkannak elő új, értékes adatok. Elatványozott mértékben áll ez az agrártörténetre: speciális forrásokkal alig rendelkezik, írásos emlékeinek túlnyomó 1

We.nzcl G.: Magyarország mezőgazdaságának története. (Budapest, 1887.) Az idézetek: 363., 371., 393. 1. ^Wenzeli. m., IV-V. 1. - vö. Domanovszky Sándor előszavával „Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez" I. füzetében (1. alább); u. itt az agrártörténet fontosságáról.