18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

szálhattak is nekik a szomszédos vetések közti fűszegélyen (de ezen való legelésüket Székelyföldön tiltották). Munkába menet parlagokon, majd aratáskor, még szabadulás előtt, a tarlón is „kaptathatták", főképp cövekhez kötve. A szorgos mezei munka szüneteiben pedig a legelő legjava volt fenntartva az igásjószágnak. Amint Pozsony megye megállapította: minden falu határában szokás és kell is a határban dolgozó igásoknak valamely mezőt, tarlót vagy rétet bizonyos ideig, hogy nőhessen a fű, tilalom alatt tartani, míg a munka el nem végződött; erre az „ökörtilalmasra" heverő jószágot, főképp juhot nem engedtek. Kivéve ez alól (néhol csak három napra) csupán a sánta, beteg jószág volt meg az apró malacos koca, melyeket a többivel nem hajthattak közös legelőre. Székelyföldön külön „eregeltetők" segítettek abban, hogy az igásökrök - pünkösdtől erdei kaszálás, szénahordás idejét leszámítva a tarlószabadulást követő második hét végéig — éjszaka is legelőhöz jussanak. Számos falu határában körülkerítettek továbbá egy darab földet a házak közelében, hogy ott a legelő jószágtól védve intenzívebb műveléssel évről évre gabonát vagy szénafüvet termesszenek; az ilyen „tanórok" kapuja sem nyílt meg más, mint igás és beteg jószág előtt.

20 Az állatállománynak közös nyájakba, közös pásztorok keze alá rendelésén kívül a közösség tilalmakkal is útját kívánta állni annak, hogy a jószágot őrzőik olyan határrészekre is behatolni engedjék, hol a föld termését veszélyezteti; s a tiltó rendszabályokban a büntetés mértéke is bennük rejlett. A kaszálók rendszerint április 24-től a széna betakarításáig (majd ahol sarjút is akartak nyerni, ismét annak gyűjtéséig), a szántóföldek a gabona vetőszántásától - téli fagyban szükség szerint megengedett legeltetés kivételével - addig álltak a maguk egészében tilalom alatt, míg a tarlóról az utolsó kepét is be nem hordták. Amint a megfelelő határrészek tilalmát, úgy az egyszerre történő szabadulás idejét is a bíró s az esküdtek a községgel egyetértve, „közös akarattal" határozták és hirdették meg; addig sem nemesnek, sem jobbágynak, sem pásztornak nem volt szabad jószágot odahajtani; az elöljáróság felelősséggel tartozott a tilalom szigorú megtartásáért. A tilalmassá tett részeken még az átjárást sem nézték jó szemmel, s például még saját rétjén sem legeltethettek, aki jószágát nem tudta odajuttatni mások kára nélkül. A tilalmasokjobb megóvása kedvéért őrzésükre legalábbis kerülőket, csőszöket, de nem egy helyen határbírót és irányítása alatt határpásztorokat (Tordán dékányokat) állítottak. Volt, ahol a határpásztorságot sorjában kellett vállalni, s aki nem tette, és mást sem állított maga helyett, bírsággal lakolt, s a kötelezettség alól mégsem szabadult. A falubeliek a határpásztoroknak általában vetésük arányában fizettek, s az ezek között található gyep is őket illette. Megengedték nekik, hogy lóháton vigyázzák a tilalmasok határát, de ha lovuk kárt tett a gabonában, meg kellett téríteniük. Amint Peselneken leszögezték: a jó rendtartás egyenlő elbánást kíván, azért se határbíró, se határpásztor marhája ne járjon tilosban, szabadulásig álljon a tilalom mindenkire egyformán."

1 2<)

CS I. 130, 368, 404, 428, 430, 434, 613, IV/1. 855-856. SzO 384, 388. P. Prileszky: i. m. 21. H. Connert: i. m. I. 30-33. Dorner B.: i. m. 127. KJekelius: i. m. V/l. 189. Kiss L., i. h. 278-280. Imreh L: i. h. 22-29. Hofer T., Ethnographia 1956. 487. Imreh István: Székelyföldi paraszti je gyzó'könyvek pásztorlási határozatai (1717-1928). ASz. 1959. 168-169. 21 CS I. 388, 404, 428, 432, 441. E. Jekelius: i. m. I. 39-40. Belényesy Márta: Beregi falutörvények a XVIII. század fordulójáról. Néprajzi Közlemények 1957 : 1-2, 267-268.