18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII.században (Főként az 1715. évi. országos összeírás adatai alapján)

A két szélső pont - egyfelől a félnomád rablógazdálkodás és a nomád ideiglenes földfeltörés, másfelől a kapitalista monokultúrás és szabad gazdálkodás között a legegyszerűbbtől a legváltozatosabbig haladó széles skálája, évezredeket átívelő fejlődése vonul végig a földművelési rendszereknek. Célja valamennyinek hasonló: a talaj termőerejének fenntartása, a termelés folytonosságának biztosítása; evégből szabják meg, változó módon, a szántóföldön termesztendő növények körét és arányát, térbeli és időbeli egymásra következését s a rotáció, a ciklus idejét. A szabad gazdálkodás szemszögéből nézve az ilyen rendszereknek nincs nagy jelentőségük, nemcsak a jelenben, de a múltra nézve sem; különösen kevéssé látszanak tanulmányozásra érdemesnek a feudalizmus földművelési rendszerei, midőn a szántóföldi gazdálkodás lényegében csak gabonafélék termesztésére szorítkozott. Tágabb lehetőségű vetésváltoztatásról, sokoldalúan differenciált rotációkról valóban nem lehetett szó ott, ahol a szántóvető ember rendszerint csak búza, rozs, kétszeres, árpa, zab, tönköly, köles, hajdina (esetleg még hüvelyesek) között válogathatott. De éppen mert rokon növényekről volt szó, melyek hasonló módon, azaz egyoldalúan használták ki a talaj termőerejét, volt szükség a földművelésben bizonyos szabályok betartására, melyek valamelyes biztosítékot nyújtottak a föld terméketlenné válása ellen -se szabályok kerekedtek azután rendszerekké. A mezőgazdaság XVII-XIX. századi forradalmát megelőző korszak földművelési rendszereiben a talaj termőerejének fenntartása két fő pilléren nyugodott: időnkénti pihentetésen és a legelő állatokkal való megjáratáson. Kezdetlegesebb fokon: a parlagoló rendszerben s ennek még primitívebb változatában: az erdős vidékeken gyakorolt égetéses gazdálkodásban a szántóföldet csak akkor hagyták bevetetlen heverni, miután több évi folytonos termesztés következtében kezdett kimerülni, s ettől fogva huzamosabb időn át, míg termőerejét vissza nem nyerte, részben legelőül, részben kaszálóul szolgált. Idővel azonban oda vezetett a fejlődés, hogy nem várták meg, míg a talaj kimerül, hanem mind a megművelést, mind a pihentetést meghatározott területre összpontosították, azok periódusát rövidebb s megszabott időkörre vonták össze, s a kettőt szigorú szabályszerűséggel váltogatták: létrejött a nyomásos gazdálkodás. Míg a parlagoló rendszerben szántóföld, kaszáló, legelő meglehetősen egymásba folyt, s nem volt teljes következetességgel megszabva, hogy a jószág a határ mely részén mikor legelhet - a nyomásos gazdálkodásban a szántóföld határozottabban különvált, s a legeltetés is szigorú szabályokhoz igazodott. A kertek s a szőlő kivételével, melyeket tartós sövény oltalmazott a legelő állatok behatolásától, a legeltetés az év meghatározott periódusaiban a faluhatár legkülönfélébb részeire: az állandó legelőn kívül a rétre, a szántóföldre, még az erdő egy részére is kiterjedt. S a hagyományos felfogás szerint a talaj termőerejének fenntartására - az időszaki pihentetés mellett - elegendő volt az a trágya, melyet a földeken az állatállomány legeltetés közben évről évre elhullatott. Ami trágya az istállóban tél folyamán és éjszakánként felgyűlt, rendszeresen csak a kertbe és a szőlőbe hordták ki; szántóföldre általában csak ott, ahol a talaj, sovány lévén, különben gyenge termést adott, vagy ahol a szántás-vetésre alkalmas területet szűk kiterjedése miatt nem volt mód a szükséges időközökben pihenőhöz juttatni. (Ahol még osztásos földközösség uralkodott, tehát az egyes gazdáknak időnként a dűlők más-más parcelláit juttatta a sorshúzás, egyébként sem volt hajlandó