18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

szántás-vetési képesség (prout quis ad perarandum et inseminandum capax est, 18), „tehetség" (juxta exigentiam facultatum, secundum qualitatem facultatum, 58, 66, 96), „kvalitás" (pro qualitale incolarum, 55, 59, 65, 66) status (61), szolgálat (seruitium, 92), teherviselés, a földesúri taxa fizetése (prout quivis onera publica supportarel, 59, 62, 68, 69, 88, 90, 96, 103) - jelölik meg a felosztás alapjául. Nem annyit jelent ez, hogy az osztás során ilyen sokféle szempont volt irányadó. Amikor egy-egy községen belül a szántóföld és a rét felosztási alapja gyanánt vagy egyébként két különböző megjelöléssel találkozunk egymás mellett, nyilvánvaló, hogy a párhuzamosan használt kifejezések egymás megfelelései. Ilyenformán hasonló értelműnek minősül: erő - igásállatlétszám - szántás-vetési képesség - „tehetség", „kvalitás" - status teherviselés. Mindössze a „szolgálat" nem szerepel más megjelöléssel párhuzamosan — ez azonban nyilván azonos a terhek viselésében való részesedéssel. Valamenynyi említett kifejezés lényegében ugyanazt a tartalmat fedi eszerint. Arról van szó alapjában véve: ki tud ekébe való igásjószágot kiállítani; ez vonja meg a határt jobbágy (gazda) és az ilyennel nem rendelkező zsellér - más szóval „marhás" és „gyalog" (erdős vidéken: „fejszés") ember - között. S továbbmenőleg, a jobbágyok rétegződése attól függ: hány igás állatuk van, tudnak-e maguk (6 vagy 8 ökörrel) egész ekét kiállítani, vagy csupán mással társulva, egy falubelivel cimboraságban, esetleg kölcsönvett („uzsorás") ökörrel (lóval). „Erőt", „tehetséget" az igaerő jelent, ez teszi a „kvalitást", ettől függ a paraszt „statusa", ennek arányában tud terheket viselni, tehet szolgálatot. A közös birtoklás kialakításakor eszerint a még első helyen álló állattartás szolgáltatja az egyes gazda részesedésének mértékét. Nem meglepő, hogy a kaszálóból való juttatás az igáslétszámhoz igazodik, hiszen a széna télen elsősorban a legértékesebb kezes jószágot illeti. Nyilvánvaló az is, hogy célszerűen kinek-kinek annyi szántóföldet kell osztani, amennyinek megművelésére igaereje képessé teszi. Az újraosztás társadalmi funkciója épp abban áll, hogy az igényjogosultságot s annak mértékét egy-két éves időközökben a „tehetséghez" szabja, azaz az egyes dűlőkben osztandó parcellák számát vagy nagyságát az igáslétszámhoz arányosítja. Ha pedig a közösség eredetileg történetesen azon volt, hogy a gazdákat egyenlő arányban részesítse, akkor is szokásban van kiegészítő földdarabokat juttatni a több vonójószággal rendelkezőknek (115). Akinek nem marad igásállata, addig bírt földjének megművelésére alkalmatlanná válván, a következő osztáskor kimarad a juttatásból; addigi parcellái felosztásra kerülnek a többiek között, esetleg jövevényeknek jut belőlük (80). Az igásjószág tehát nemcsak önmagában „érték" (mint későbbi forrásokban olvassuk), hanem az egész paraszti egzisztenciának fundamentuma. Érthető, ha a teherviselés is elsősorban ehhez igazodik; amint maguk a parasztok vallják: ha a marhátlan ökörre tesz szert, vagy a marhásnak több lesz, adójuk megszaporodik, ha viszont az addig járómarhával bíró ökör nélkül marad, adója is alászáll. A kölcsönösség bizonyos fokig automatikus a kettő között, így a fő természetbeni szolgáltatások, a kilenced és a tized esetében (több igás - több föld - nagyobb dézsmamennyiség). De gyakran a pénzbeli adót is vonómarha arányában fizetik a földesúrnak (55, 78, 122, 138, 144), a fogatos robot terhe meg magától értetődően ehhez aránylik. Nem sokban különbözik a helyzet az állami adó vonatkozásában sem: a kivetésnek itt is döntően az állatállomány és a termés az alapja, csupán any-