18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

ilyen jellegű berendezkedéssel van dolgunk. Már az említett átmeneti formák midőn a kaszáló, majd a szántóföld felosztásával párhuzamosan a faluhatáron belül, utóbb maradványként valamely csatlakozó pusztán még parlagoló gazdálkodással is találkozunk - arról tanúskodnak, hogy a tájhoz kötődő hagyományok élnek-alakulnak tovább a határhasználatban. De nincs hiány más konkrét jelekben sem, melyek tükrében a nyomásos gazdálkodásra utaló általános megjelölés mögött az állattartásra épülő korábbi berendezkedés körvonalai bontakoznak elő. Szép számmal találhatók mindenekelőtt olyan községek, amelyek 1715-ben még parlagoló módszert követtek, s öt év múlva már az összeírás szerint két, felváltva művelt mezőbe csoportosított, felosztott szántóföldekkel rendelkeznek. Ezekhez csatlakoznak azok az esetek is, mikor a kötetlen művelésnek más maradványai bukkannak elő, vagy például azt olvassuk a forrásokban, hogy a lakosok hol itt, hol ott, ki hol tud, kaszálnak a határban (133, 156). Máskor (6, 7, 9-11, 17, 18, 23, 47, 48, 53-55, 60, 72, 79-82, 94, 96, 125, 127, 129, 136, 142, 149, 154, 167, 173) téli legelő vagy heverő jószág említése tanúskodik arról, hogy a nyomásos rendszerhez sajátos módon - még 1770 táján s a dombvidéken is, ha a határ vagy a puszták tágassága engedi - extenzív, szilaj állattartás társul. De olyankor is, midőn ilyen értelmű konkrét adat hiányzik, világosan erről árulkodik, hogy a földesúr a pénzbeli censust a szokásos házankénti pénzadó (füstpénz) helyett a gulyamarha után veti ki (74, 76). Ugyancsak a legeltetésre alapozott állattartás fontosságát mutatja, hogy - amíg ebben (mint a parasztok vallják) változás nem áll be - több szomszéd község (69, 148, 149, 152) határa kölcsönösen nyitva áll egymás nyájai előtt „a jószomszédi harmónia" alapján. A kezes tartás formája is gyakran a hagyományos berendezkedést követi: a kertes település elterjedtségéről az Alföld egész északnyugati peremén az első katonai felvétel térképlapjainak nem mindig világos és megbízható ábrázolásain túl, nemegyszer ezeket megcáfolva, szérűskertek említése (24, 135, 139, 143, 146, 148, 150, 156, 157, 160, 161) tesz tanúságot. Nem meglepő, hogy az ilyen települések között is akad, ahol a parasztok azt vallják, hogy az ólaskertek különböző nagyságúak: osztályban ugyanis sohasem voltak, s azért ki-ki úgy bírja azokat, ahogy eleiről rámaradtak. Hasonlóképp a kenderföldek, káposztás- és kukoricáskertek esetében is előfordul (3, 140, 145, 148), hogy nem egyformák, mert eredetileg kinek milyen volt serénysége, olyat fogott, aztán körülásva felgarággyázta, s a felosztásra azóta nem került sor. Ha mindezt összeszámláljuk, kiderül, hogy ama falvak közül, melyeket az 1710-es évek összeírói nyomásos rendszerűnek minősítettek, legalább 62%-ban ennyiről áll ti. ilyen irányú kiegészítő adat rendelkezésre - az állattartásra épült korábban a határhasználat. Valójában azonban ennél is messzebbmenő aránnyal kell számolnunk: erre következtethetünk abból, hogy az említett kiegészítő adatok legnagyobb része a dombvidékről maradt ránk, ahol - a Jászság mellett - legkorábban vert gyökeret a nyomásos gazdálkodás. Még az átmeneti formák közé tartozik az is, midőn a közösség - s ez a tanyarendszernél is előfordul - tetszés szerinti, parlagoló művelésre oszt földeket az igényjogosultaknak. Általában véve azonban, ha a két mezőben váltogatva történő művelés felosztással párosul, bízvást beszélhetünk közösségi rendtartáshoz igazodó határhasználat meggyökerezéséről. A faluközösség szerepe, funkciója a földek ki-