18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

szénát nyernek. A legeltetés révén egyre több kártétel és viszály származik abból, hogy a legelőt lépten-nyomon szántóföldek és kaszálók foltjai szakítják meg tarka változatossággal. A bajokon nem segíthet más, mint az érdekek egyeztetése, az összevisszaság közös rendezése. Míg az első megszállás átmeneti időszakában a csekély számú megtelepülő egyéni érdeke szabadon érvényesült, a lakosság növekedésével a szomszédoknak hovatovább tekintettel kell lenniük egymásra. A közös érdek mindinkább korlátokat szab az egyéni szempontoknak; lassanként összeáll s a vitás kérdések együttes elrendezése során megerősödik a faluközösség. Birtoklás dolgában kialakul az a gyakorlat, hogy ha valakinek szabad foglaláséi földje gazdátlan marad, aki előbb éri, magának foglalhatja. Ami pedig a határhasználatot illeti, jellemző az állattartás uralkodó helyzetére, hogy a közösségi szabályozás során elsőnek a legeltetés zavartalanságának biztosítása kerül napirendre. Ami eddig teljesen szétszórtan terült el a határ különböző részein: az eke, illetőleg kasza alá fogott földeket egy tömbbe, a határ elkülönülő részébe vonják össze, a többi pedig csakis a legelő jószágnak van fenntartva. Szántó és kaszáló céljára viszont immár az a külön mező szolgál, melyet a megművelésre alkalmas határrészből formálnak (26). Gyepet ezután ki-ki csak itt törhet föl magának, s szénát is csupán itt kaszálhat (ha külön rétek nincsenek a határban), ekeföldjének parlagján. Ha a szántóföld nedvesebb helyen fekszik, s ezért bakhátas szántással művelik, az sem ritka dolog, hogy esős évben a bakhátak között, a barázdák határán kaszálnak (50, 51, 70, 82, 105, 112). 1 A használat szabadsága eszerint a határ meghatározott szektorán belül nagyjából érintetlen még, amikor a birtoklás szabadsága már „irányított", korlátok közé szoruló. A teljesen tetszés és „tehetség" szerint való birtoklás és művelés kiszorul a külső részekre (34, 103), illetőleg a faluhatárhoz csatlakozó pusztára (47, 53, 81, 94, 96, 104, 108, 116), hol a közösség szava gyakorlatilag kevésbé érvényesül. Az ország nyugati, északi részeiből jövő összeírok, kik az ugaros-nyomásos földművelési rendszerhez vannak szokva, s egyébként is az uralkodó osztály szempontjait képviselik, idegenül állnak szemben ezzel a parlagolásra épülő, kötetlen paraszti berendezkedéssel. Ellenségesen nézik, hogy a megtelepedő népesség ugar tartása helyett rendetlen formákra, minden szabályt s kötöttséget félrerúgó szabad birtoklásra és használatra adta magát; helytelenítik, hogy nem hasít ki egy második mezőt is magának, mikor erre alkalmas föld bőven lenne a határban, s hogy ennek elrendezése helyett szomszédos puszták területét vonja be a művelésbe (29, 33, 34, 36, 38, 39, 42, 43, 118). A lakosok viszont szívesen élnek a kötetlenség lehetőségével, s jó darabig nem látják be, miért kellene azon a módszeren változtatniuk, mely, lehetőleg csekély erőfeszítéssel s befektetéssel, mégis biztosítja számukra a legszükségesebbet. A rosszalló kérdésekre azt válaszolják, hogy jövevények, a kezdet kezdetén állnak még, vagy hogy a talaj nehéz műveletű, s nekik vékony az erejük, azaz nincs elég igásjószáguk, nem futja több föld felfogására (6, 12, 31, 33, 48, 89, 93, 110, 118, 150). Ahogy azonban a földigénylők száma szaporodik, maga a nép is növekvő nehézségekkel találja szemben magát. Nemcsak az újonnan jövők panaszai sűrűsl

Vö. Hofer T.: Hajdúböszörményi földművesek karámja, i. m. 491. 1.