18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

szín valamely védettebb pontjára, egy-egy völgyhajlatba, domb, fák, bokrok árnyékába, legjobb esetben egy-egy szélfogó szárnyék vagy együtt-tartásra szolgáló karám mögé; ilyen helyeken gyakran magának is ugyancsak mozdítható építményt állított, ideiglenes pásztorszállást ütött fel.

17 A számos heverő jószág szilaj tartását, csupán a háztartás és a gazdaság ellátása szempontjából szükséges mértékében, a járómarha, fejős (borjas) tehenek, fejős juhok és hízósertések kezes tartása egészítette ki. A hídlásba zárt hízósertést kivéve, kora tavasztól késő őszig a kezes jószág is maga kereste élelmét. Csupán este hajtották be a fejősteheneket, fejős juhokat meg a munkában levő igásökröket és hámos lovakat a legelőről; bent a faluban tartották a kezes jószágot télvíz idején is, az első hó leesésétől a fű tavaszi zsendüléséig. De nem a lakóház közvetlen szomszédságában: az alföldi magyar idegenkedett attól, hogy családostul a lábasjószággal egy födél alatt vagy akár egy gazdasági udvarban lakjék. A falu házai rendszerint egyetlen gomolyban helyezkedtek el egymás mellett, minden kert és kerítés nélkül; a település magja csupán az emberi lakás funkciójának felelt meg, a gazdasági berendezések közül a házakhoz mindössze a hízó sertés hídlása, baromfiól és gabonásverem csatlakozott, tisztára az tehát, ami legalább annyira a háztartásnak, mint a termelésnek volt a tartozéka. Az egyes gazdák tágas „kerf'Jei egymáshoz csatlakozva, a lakótelepüléstől elkülönítve s elhatárolva terültek el, gyakran külön övezetet alkotva a házak csomója körül. Eredetileg többnyire akolkerteknek nevezték őket, minthogy a jószág egybentartására szolgáló födetlen (esetleg csekély részben valamelyes födéllel rendelkező) akolnál nem álltak egyébből. Az akol rendszerint úgy készült, hogy a jószág átjárásának megakadályozására szükséges mélységben árkot ástak, a belőle kikerülő földből az árok partján földhányást csináltak, esetleg tövissel is megrakták, utóbb az akolbeli jószág után felgyűlő trágyából garádot (garággyát) hánytak fel. Idők során azonban az akolkert más elnevezéseivel is találkozunk; s épp a név változása mutatja, hogy a szilajtói eredetileg csak kevéssé eltérő tartásmód fokozatosan intenzívebbé vált. Az ólaskert név már arra utal, hogy az aklon belül kezdetleges födött építmény is készült, elsősorban a vonójószág számára, fejlettebb formájában tüzelős ól, hol a jószág mellett éjszaka s télidón a parasztcsalád munkaképes férfitagjai tanyáztak. A szérűskert elnevezés pedig már világos jele annak, hogy a földművelés súlya lassanként megnövekedett. Ekkor már itt rendszerint földművelő eszközöknek való szín, gabona elnyomtatására szolgáló szérű, szalmának, töreknek, polyvának, aztán szénának, utóbb kukoricaszárnak rendelt rakodó is található. Immár a lakótelepülés köré kihelyezett komplex gazdasági udvarral van dolgunk, mely nemcsak a kezes állattartásnak időleges színhelye, hanem a szántóföldi termelésnek is kiindulópontja. Sőt a kerti míívelésnek is egyik színtere: tavasztól fogva, mikor a télen akolban, ólban tartott jószágot legelőre hajtják, gyakran elkerítik s felfogják az ólaskert egy részét, hogy a 17 A szilaj állattartásról: Györffy I: Magyar nép, magyar föld, Bp. 1942. (1910-böl) 115, (1926ból) 166-67. I. - Uő: Takarás és nyomtatás az Alföldön. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának Értesítője 1928, 1. 1. - Uő: A matyók mezőgazdasága. Szeged 1934. 3. 1. - Tállasi I. i. m. 5, 41, 44, 101, 104, 109-11, 169-70, 179, 182, 207. 1. - István Balogh: Formen der extensiven Viehhaltung auf den Puszién von Debrecen. Viehzucht und llirlenleben in Ostmitteleuropa. Bp. 1961. 465-66. 1.