18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

Az arányok egybevetése, melyek szerint az egyes tájegységek egyfelől az összterületben, másfelől a községek együttes számában részesedtek, világosan mutatja: mennyivel nagyobb volt a pusztásodás mértéke a nyílt síkságon, mint a vizek miatt kevésbé hozzáférhető folyóvölgyekben, különösen pedig az erdőktől is oltalmazott dombvidéken. Mégjobban kitűnik ez az egy községre eső területátlagból (mely a puszták kiterjedését is magába foglalja, mivel azok általában a szomszéd falvak használatában voltak). Már az a 25 km'

J sem mondható csekélynek, mely a dombvidék falvainak állt átlagban a rendelkezésére, holott ez a ranglétra legalsó fokát képviseli, mégpedig úgy, hogy hozzá közelálló átlagot csupán a hegységgel érintkező peremvidék mutat fel. A többi tájegység községeire két-háromszorosnál is nagyobb felhasználható terűlet jutott, a Duna- és a Tisza-völgy között elterülő síkság falvaira meg éppenséggel a dombvidéki átlagnak majdnem hétszerese! A különbség persze nem mutatkoznék ilyen élesnek, ha a népsűrűséget is figyelembe véve, azt vizsgálnók: mekkora terület jutott egy-egy háztartásra? Láttuk, az első települők a lét- és vagyonbizonytalanság oly hosszú ideje után inkább a védettebb helyeket keresték. így a nyílt síkságon nagyjából megmaradt a települések ritkább, bár népesebb egységekből álló hálózata, melyet még a török kori nagyobb mértékű pusztulás és egybetömörülés alakított ki; annál is inkább, mert később is alig került sor a hézagok kitöltésére. Ilyenformán a dombvidék s a Mátraalja nemcsak elhelyezkedésében: településhálózatában is átmenetet alkotott az Alföld és a volt „királyi Magyarország" között a maga sűrűbben elszórt, apróbb falvaival. A volt török hódoltság mélyébe hatolva viszont mindinkább a nagy távolságra feltünedező népesebb helységek voltak jellemzők. A lakosság számában mutatkozó eltérések azonban semmi esetre sem voltak olyan nagyok, hogy az egy-egy helység rendelkezésére álló terület jelentős különbségeit kiegyenlíthették volna. A használatba vehető föld kiterjedése egyébként a néptömörüléstől függetlenül is erősen kihatott a határhasználat alakulására. Elég ismét csak arra utalni, mit jelentett a távolság a gazdálkodás ágainak helyzete, aránya szempontjából. Ha úgy képzeljük magunk elé, hogy a parasztközösség rendelkezésére álló terület szabályos kör alakjában helyezkedett el a település magja, mint középpont körül, a dombvidék átlag 2,8 km-es értékével szemben a síkságon e kör sugara 4,3-7,5 km között váltakozott. Ezek a számok azonban még korántsem fejezik ki kellőképp a távolságokat, melyeket a gazdálkodó embernek le kellett győznie. Hiszen a házak csoportja rendszerint nem a földterület középpontjában feküdt, s a faluhatár is, javarészt a természeti adottságoktól függően, szabálytalan alakot mutatott. S mindezt még megtetézték a használatba vett puszták, melyek olykor nem is csatlakoztak közvetlenül a falu határához. Jellemző a táji különbségekre, hogy míg a dombvidék falvai többnyire 2,5-5 km-re feküdtek egymástól, a Duna-Tisza közi síkságon a távolság 37 km-ig is megnövekedett. S ez még csak a légvonalban mért távolság; ehhez hozzá kell venni az igen korlátozott közlekedési lehetőségeket, a kevés és rossz, nyári szárazság és téli fagy idején kívül szekérrel alig járható utat. Érthető, hogy ilyen körülmények között a paraszti üzem telephelyétől távolabb eső földeken intenzívebb mezőgazdasági kultúra nem tudott kibontakozni. Természeti adottságok, a termelőerők állapota, a településhálózat alakulása s a közlekedési lehetőségek: az Alföld északnyugati részének népét mind arra ösztönözték, hogy a határ használatában kevesebb munkabefektetéssel járó formákat