18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

A török idők gyakorlata a felszabadulással még korántsem lett egyszeriben a múlté. Másfél százados hódoltság s a török kiverésére tett annyi sikertelen kísérlet után a népnek nehéz volt abba a tudatba ringatnia magát, hogy egy csapásra megváltozott körülötte minden. Még jó darabig bátorságosabbnak találta, hogy ne a nyílt síkon telepedjék meg ismét, hanem ott, ahol a természet váratlan veszedelmek ellen valamelyes védelmet nyújthatott. De még ilyen helyen is célszerűbbnek látszott, ha szilárd, állandó jellegű berendezkedés helyett a minden eshetőségre való fölkészülés mellett marad. S a török uralomra következő negyedszázados háborús időszak pusztításai csak beigazolták a bizonytalan helyzethez alkalmazkodó mozgékonyságot, az ideiglenes megoldásokban mutatkozó óvatosságot. A forgandó időben senki sem építhetett bizton a helyhez kötő földművelésre; ha volt valamije, amibe puszta megélhetését horgonyozhatta, az a megmaradt állatállomány volt, ezzel próbált menekülni, ha bármilyen veszedelem közeledett. S amikor 1711 után végre eljött a békés újjáépítés ideje, még mindig, évtizedeken át a lábasjószág - előbb táplálékot nyújtó része, majd a növénytermesztés fokozatos megerősödésével az igás állat - volt a paraszt legfőbb értéke. Ezt lehetett leginkább eltagadni, elrejteni az adóztató hatalom elől, ezzel vándorolhatott tovább, ha a megtelepedést követő mentességi évek lejártával ki akart bújni a fenyegető terhek alól. S a szilárd földműves életformával össze nem férő folytonos helyváltoztatás csak a század közepe felé, a termelőerők megnövekedésével ülepedett le lassanként. Az általános képen belül azonban, mely a tárgyalt északnyugat-alföldi tájon a gazdálkodás ágainak kölcsönös súlyáról felvázolható, bizonyos területi különbségek mutatkoznak. A tájalakító tényezők között a XVIII. század első évtizedeiben még alig jut szerep a piaci és közlekedési viszonyoknak, hiszen többnyire már az is nagy dolog, ha a paraszti gazdaság az önellátást megnyugtatóan biztosítani tudja. Ebben az időben még leginkább a természeti adottságok szabnak határt az elvadult tájat szelídebbé formáló ember erőfeszítésének, kiegészítve a történeti sors említett hatásával. S mindkét vonatkozásban a hegységgel érintkező északi peremvidék és a beöblösödő dombság volt az, amely az Alföldre jellemző vonásoktól leginkább mutatott eltérést. Az emelkedettebb térszínnel a kontinentális éghajlatnak valamivel kiegyenlítettebb változata járt együtt, s füves sztyep és nedves rétségek helyett jelentős tér jutott az erdőborította domboknak. De másképp alakult a településhálózat képe is, minthogy a dombok, erdők védelmében nemcsak a pusztulás mértéke volt kisebb, hanem új telepesek is szívesebben ütöttek tanyát. így míg a síkság falvai közé többnyire nagy puszta térségek ékelődtek, a hegyvonulat árnyékában s a dombok közti völgyekben kisebb területtel rendelkező falvak sorakoztak egymás mellé, kevesebb puszta közbeiktatásával. Az eltéréseknek még nagyobb hangsúlyt adott, hogy e kisebb területen belül a dombok, erdők a megművelhető földet még további korlátok közé szorították. Igaz, eleinte, míg csak lassanként népesedett a táj, a területi különbség hatása még kevésbé mutatkozott: föld volt még bőven, hozzá képest a megművelő kéz volt kevés. Viszont elsősorban az erdősbozótos terület kultúrtájjá formálásában jelentett akadályt, hogy az újonnan megtelepülök az irtáshoz, földfeltöréshez szükséges igaerőnek és fölszerelésnek szűkében voltak. Másrészről megint tompította a különbségeket, hogy az első időben az egész tájon az állattartásnak jutott az uralkodó szerep.