18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

Akadt, harmadszor, olyan helység is, ahol ugyancsak nem telt el hosszú idő pusztulás és i'üjá település között, de az utóbbi már teljesen jövevények műve volt, minthogy hírmondó sem maradt az őslakosságból. Ha hiányzott is itt a közvetítő kapocs múlt és jelen között, az új telepesek mégsem hagyhatták figyelmen kívül a korábbi berendezkedés látható maradványait; ha ezt teszik, csak fokozzák az új alapvetés amúgy is roppant nehézségeit. De az elütő természeti környezet s a termelőerők állapota sem engedte, hogy egyszerűen a régi lakóhelyükön megszokott berendezkedést honosítsák meg ott, ahol ennek hiányzott minden előzménye, hagyománya. Ritkábban fordult elő, kivált eleinte, az a negyedik eset, midőn a HabsburgMagyarországról érkezők olyan falu helyén próbáltak gyökeret Verni, mely már emberemlékezet óta pusztán hevert. Már a hosszas elhagyatottság arra intett, hogy kevésbé védett, hadak, rabló hordák útján fekvő helyről van szó. A megtelepedés amúgy is bokros gondjait különben is csak tetézte az olyan határ, melyen az emberi munka eredményeit a zivataros idők szinte nyomtalanul eltörölték. Ha mégis ilyen, kevésbé barátságos és bátorságos környezetre esett a választás, az úgyszólván teljes „tabula rasa" kétségtelenül lehetőséget adott volna a táj évszázados fejlődésétől idegen, a termelőerők fejlettebb fokának megfelelő berendezkedés meghonosítására. Am a primitív körülmények, a kevés számú telepes rendelkezésére álló tágas terület a sok gond és bajlódás közepett extenzív, kevesebb munkával járó megoldásoknak adtak előnyt. Amint látható, az új berendezkedés egyik összetevőjét az említett négyféle eset közül az első háromban, bár sorrendben csökkenő hatásfokkal, a török alatt megmaradt nép által létrehozott előzmények alkották; bennük a korábbi időkbe visszanyúló hagyomány a táj s az életfeltételek török időkben bekövetkezett tetemes változásának megfelelő módosulásokkal jelentkezett. A környezet átalakulása azonban a korábbi berendezkedés maradványaitól függetlenül is erősen kihatott a határhasználat bontakozására, mégpedig valamennyi esetben; a természet elvadulását, a népesség s a települések megritkulását még hangsúlyosabb tényezővé tette a felszabadító hadjárattal járó pusztulás. Akármilyen módon indult is a települések új élete a török kiverését követő 12-25 év során, ugyancsak közös vonás volt valamennyiben, hogy az első (illetőleg folytatódó) berendezkedés teljességgel az évtizedeken át magára hagyottan küszködő parasztság műve volt. Az őslakosság maradéka iparkodott elfelejteni a török majorkodás rossz emlékét, s mindenestül a maga számára és a maga módján fogott a falu s a szomszédos puszták határának hasznosításához. A jövevényeket meg — a bő és termékeny föld vonzása mellett - épp az a reménység csábította, hogy rajtuk, mint új honfoglalókon legalábbis könnyebbedik vagy - ha másképp nem, hát egyelőre - meg is szűnik a földesúri majorkodás s az örökös jobbágyság szorítása; ha rászánták magukat, hogy otthagyják az apáiktól rájuk maradt földet, elsősorban azért tették, hogy földesuruk nyomasztó hatalma alól menekülve, szabadabban rendezzék be új életüket. Amíg tehát a spontán megtelepülés időszaka tartott, a földesúr általában nem tehetett mást, mint tudomásul vette az ő igényével számot nem vető, paraszti önállóság jegyében fogant határbeosztást és -használatot. Ahhoz, hogy ebbe beavatkozzék, az elnyomás és a kisajátítás eszközeivel kellett volna rendelkeznie a visszahódított területen - ám a távolból be kellett érnie viszonylag