Vida Gabriella: A miskolci fazekasság a 16-19. században (Officina Musei 8. Miskolc, 1999)
A MISKOLCI FAZEKASSÁG KAPCSOLATA A KÖZÉP-TISZAI STÍLUSCSOPORT KÖZPONTJAIVAL
téren eddig újabb információt. Azt, hogy a 16-17. században volt-e Mezőcsáton fazekasság, vagy később, esetleg Miskolcról költöztek oda fazekasok - mintegy a 19. század húszas éveiben Tiszafüred irányában lezajlott folyamat elődjeként - nem tudjuk. Az alkalmazott színek, a díszítéstechnika, a szerkesztés és a motívumok hasonlósága nem zárja ki, hogy a mezőcsáti fazekasság a 18. és 19. század fordulójánál korábbi. Ásatásaink során mindenhol találtunk rendkívül vékony falú, finoman iszapolt, fakóvörösre kiégett agyagból készült, mázas edénytöredékeket, de olyan kis darabokat, hogy sajnos érdemleges információt nem hordoznak. 17. századi a már bemutatott madaras táltöredék, amit Kiss Károly mentett meg egy földmunka során (21. kép). Maga is fazekaskodó lévén technikai kísérleteket végzett azt megtudandó, vajon a város határában lévő agyagfajtákból lehet-e ilyen vékony falú, ilyen vékonyra kiégő falú edényt készíteni. Az eredmény pozitív volt. Eddigi adataink szerint kontár mestereknek tudtuk a csati fazekasokat, Füvessy Anikó legújabb eredményei azonban azt bizonyítják, hogy a miskolci céh egy-egy mestere tulajdonképpen Mezőcsáton élt. Az 1767-es miskolci céhlevél 7. pontja tartalmaz olyan kitételt, mely ezt lehetővé teszi. A céh iratai között két olyan utalás is van, ami alátámasztja, hogy a miskolci céh aktuális mesterei valóban Mezőcsáton lakhattak, 412 s így „Mezőcsát Hatalmas Pál személyén keresztül céhes helynek számított" 413 (ha nem is volt önálló fazekascéhe). Füvessy Anikó legújabb kutatásai arra is fényt derítettek, hogy a mezőcsáti mázasmunkát készítő családok első tagjai a miskolci fazekas céh keretein belül tanulták a mesterséget, majd letöltvén ott inasként vagy legényként hosszabbrövidebb időt, hazatelepültek. A sort a már említett Hatalmas Pál és egy, csupán virágnevéröl (Tsudafavirág) ismert legény nyitotta 1794-1795-ben és 1834-ben Nagy Ferenccel zárult. E három évtized alatt miskolci legény volt még: Horváth József, Horváth János, Rajczy Mihály, Feir Bab virág, Kovács Mihály, Barta Sámuel, Kókaji Péter és Nagy Mihály. Az immár létrejött fazekashely későbbi saját stílusát tekintve különösen érdekes azonban, hogy a már letelepült és műhelyeket alapított generáció utódai már sem inasként, sem legényként nem keresték meg a miskolci céhet. 14 Mezőcsátról maradt a legtöbb feliratos, datált és szignált edényünk, ezért a műhelyek és családok stílusát könnyű összehasonlítani és egymástól elkülöníteni. Köztük azonban 19. századnál korábbi nem fordul elő. Két lelkes amatőr kutató, Kiss Károly és Hoffman András földmunka során selejtgödrök töredékeinek ezreit mentette meg. 1991 őszétől dr. Wolf Mária középkoros régésszel régészeti módszerekkel ásatást végeztünk mezöcsáti fazekasok udvarán. 415 Innen tudjuk, hogy a készített edények többsége egyszerű vonaldíszes, fröcskölt, ill. egyszínű mázas edény. Az említett feliratos, datált darabok, egyáltalán a múzeumok gyűjteményeiben található mezőcsáti edények tehát szinte kivétel nélkül megrendelésre készültek, az összmennyiséghez képest elenyésző arányban. Mezőcsát Szendrei János Kresz Mária által sokszor idézett szavaival „...igen szerény kis mezőváros, mely az Alföld homokja és sártengere által volt elzárva a világtól, de mely az ország egyik leginkább tisztán tősgyökeres magyar lakosságának szolgált századokon keresztül lakhelyül". 416 A kevés számú fazekas éppen annyit termelt, amennyivel Csatnak, esetleg közvetlen környezetének cserépedény-szükségleteit ellátta. Nem véletlen, hogy még a 20. század elején sem tudott az ottani kerámiamüvességröl a kutatás. Az utolsó mester, Kovács Bálint 1927-ben halt meg. Meglehetősen kevés írott forrás ad in412 HOM HTD.76.13.3. 1806. 1807. 413 Füvessy A., 1996. 158. 414 Füvessy A., 1996. 160-161. 415 Vida G., 1993. 72-75. 416 Idézi: Kresz M., 1991 /a. 56.
