Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

MÉHÉSZKEDÉS

köpűkben való méhtenyésztés vált, a hozzá kapcsolódó eljárásokkal, a szokásokkal együtt. A köpüket még tarthatták a szabad ég alatt holmi fedéllel a tetején, a vesszőből, gyékényből és szalmából font kasokat azonban már védeni kellett a csapadéktól. Úgy tűnik, hogy a kasok készítése és széles körű használata a szláv népek hatására honosodott meg népünk körében. Ekkor és ezért alakulhattak ki a két-három polccal ellátott fedeles méhesek. Háborús vagy zaklatott időkben, esetleg a településektől távoli telephelyeken alakulhatott ki a teljesen bekerített méheskert, más néven kelence. A méhészkedési tudást apáról fiúra hagyományozták. Ismereteik igen szegényesek voltak, a méhházakból adódóan a méhcsaládok belső életéről is igen keveset tudtak. A feudalizmus időszakára jellemző köpűs-kasos paraszti méhészkedés egészét átszőtték a kultikus szokáselemek. Tavasszal, kibocsátáskor farkasgégén, vörös posztón, kakasvéres rongyon át kibocsátva igyekeztek méheiket bátrakká tenni. Más cselekedetekkel a szaporaságukat kívánták szolgálni. A tolvajlás ellen ugyancsak többféle kultikus szokással kívánták védeni. A valamivel többet tudó társaikat tudós méhészként tisztelték, tartottak tőlük és kultikus tudást tulajdonítottak nekik. Megállapítható tehát, hogy a méhészet tudásanyaga is korszakhoz, az uralkodó termelési gyakorlathoz kötött. Van egy érdekes jelenség a magyar méhészek XVIII-XX. századi tudásanyagában. Bizonyos szokások nagyon hasonlítanak az ókori római auktorok írásaiban reánk maradt adatokra. Ezek esetében elképzelhetetlen a folyamatos átadás-átvétel lehetősége szinte másfél évezred távolságában. Valószínűbb az, hogy a magyar nemesség és az írástudók XVI-XVIII. századi latin írásbelisége és az ezzel együtt járó klasszikus olvasmányok lehettek a forrásai az ókori, római eljárások meghonosodásának és elterjedésének. Levonhatjuk mindebből azt a következtetést is, hogy a XIX-XX. századi magyar népi méhészkedés uralkodó tartásmódja az egyosztatú köpűs-kasos méhészkedés - jellegzetes eszközeivel, a méhészek tudásával együtt - a középkortól folyamatosan fellelhető egységes tartási rendszer volt. Tulajdonképpen a magyar méhészeti kultúrának ez az a rétege, amelyet népi méhészkedésnek nevezünk. Az erdei méhkeresés és méhrablás pedig egy korábbi gazdálkodási, pontosabban élelemszerzési rendszer, a zsákmányolás reliktuma, amelyre a méhészkedés sajátos domesztikációs szintjéből, másként megfogalmazva a méhek sajátos, biológiai adottságaiból, a rajzásból adódóan folyamatosan lehetőség nyílott. A méznyerés két módja ugyan együtt jelenik meg előttünk századunkban, azok azonban két külön réteget képviselnek eredetükben, s a szakszerű kutatásnak tudatosan külön kell választania. A népi méhészkedés harmadik nagy rétege a tudományos alapokon nyugvó, ún. szakszerű vagy intenzív méhészkedés. Ennek meghonosodását egyrészt a méhészeti szakirodalom kialakulása, másrészt a kiemelhető lépkeretü méhházak, a kaptárak feltalálása, pontosabban elterjedése tette lehetővé. Kéziratban terjedő méhészkönyveket a XVII. század közepétől ismerünk. Úgy tűnik, hogy a legismertebb szerző, HORHI Miklós méhészkönyve nem jelent meg nyomtatásban. A nyomtatott méhészkönyvek 1748-tól jelentek meg. GEDDE János angolból fordított, majd pedig PALFY Lőrinc, ferences szerzetes első magyar nyelvű méhészkönyve, az Erdélyi méhetske az első két olyan szakkönyv, amely már sokak kezébe eljuthatott. Méhészkönyvekre igen nagy igény mutatkozhatott. A XVIII. század második felében és a XIX. század első évtizedeiben sok tíz méhészkönyv - némelyik több kiadásban - jelent meg a történelmi Magyarország városaiban Pozsony megyétől a Székelyföldig. A kaptár típusonként különböző méretű, különböző anyagokból készült, álló vagy fekvő, négyzet vagy téglalap alakú, egyik oldalán nyitható oldallal kiképzett láda, amely-