Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

MÉHÉSZKEDÉS

2. Európa középső és viszonylag északabbi régióiban volt egy jellegzetes méhészeti gyakorlat, az ún. élőfás méhtartás. (Korábban ezt erdei méhészkedésmk is neveztük.) Az erdőben megtalált méhcsaládokat nem ölték meg, helyben továbbtenyésztették. Az odúra leemelhető deszkaajtót tettek, s gyűjtésükéi évenként rendszeresen megdézsmálták. Ennek a méhészkedési módnak a monográfusa az észt F. LINNUS, hazánkban GUNDA Béla és BALASSA M. Iván foglalkozott rendszertani lag vele. 3. A XIX-XX. században előttünk megjelenő magyar népi méhészkedés legáltalánosabb, mondhatjuk uralkodó módja az ún. köpűs-kasos méhtartás volt. A házi méhészkedés a honfoglalást követően kialakulhatott, s közel ezer éven át a méhtenyésztés meghatározó tartásmódja volt. A méhcsaládokat egyosztatú méhházakban, köpűkben és kasokban tenyésztették, szaporításuk a természetes rajok befogásával történt. Mézhez ősszel, a méhcsaládok nagy részének, felének, sőt kétharmadának elpusztításával jutottak. A méhállományt minden évben tavasszal és nyár elején, az új rajokkal fejlesztették fel. Ennek a tartásmódnak egy már módosított gyakorlata volt az, amikor úgy akartak mézhez jutni, hogy a nagy mézgyűjtések után a kasok és köpűk aljából kimetszették a mézes lépek egynegyedét vagy egyharmadát (herélés), illetőleg tavaszi vagy kora nyári nagy mézszüret után üres kasokba kényszerítették át a méheket (kidobolás, átdobolás), s télire még tudtak maguknak valamennyit gyűjteni. E két eljárás sohasem vált uralkodóvá a magyar méhészek gyakorlatában, elsősorban azért, mert mindenképpen visszavetette a méhcsaládok kason belüli szaporodását, mivel az utánpótlást adó fias lépeket is elpusztították mind a kimetszéssel, mind a méhek átdobolásával. 4. A legfejlettebbnek tekinthető kaptáros méhészkedés jó százötven évvel ezelőtt kezdett elterjedni Magyarországon. Falvakban jobbára a papok és tanítók, majd fúrófaragó földművesek próbálkoztak vele. A magyar falusi nép széles körű gyakorlatába azonban csak századunk közepétől jutott. Amikor az 1950-es évek közepén Szatmár és Zemplén megyékben ismerkedtem a falun élő méhészek tevékenységével, a döntő még mindig a köpűs-kasos méhészkedés volt. A kaptáros méhészkedés forradalmasította a méhészkedést. Nyugodalmas, meleg méhlakásokat biztosított, a méhész bármikor betekinthetett a méhházba, folyamatosan figyelhette életüket és munkájukat. A kirepülni készülő rajokat a tanult méhész időben átrakja lépeikkel egy új lakásba. Orvosolni tudja a betegségeket, pótolni tudja az elpusztult anyákat. A mézes lépek kiemelésével - a családok elpusztítása nélkül - tud hozzájutni a mézhez. A kaptáros méhészkedés és a hozzá kapcsolódó eljárások, pl. a lépek készítése és a mézpergetés az intenzív állattenyésztés magaslatára emelte a méhtenyésztési. Vizsgáljuk meg e jelenségek történeti hátterét, fejlődésének ütemét és változásának körülményeit! A méhekkel az ember négy-ötezer éve foglalkozik. Első tapasztalatait az erdei odvakban élő méhek kirablásánál szerezhette. Valószínűleg az erdei fák odvával együtt vitte haza az első méhcsaládokat, s próbálta otthon továbbtenyészteni. Ennek ellenére, évezredek alatt sem tudta úgy kezéhez szoktatni, mint a többi háziállatot. A magyarság méhismeretének első nyomai úgymond a történelem homályába vésznek. A finnugor együttélés időszakában - nyelvünk tanúsága szerint - már célszerű tevékenységként körvonalazódik előttünk. Finnugor eredetű szó nyelvünkben a két alapszó, a méh és a méz, tehát az állat és a terméke. Az ugyancsak finnugor odú szó, vagy a fák odvában lakó méhek ismeretét, valamiféle tenyésztését, esetleg a hazavitt odúban a továbbtenyésztést is jelezheti. Ugyanebben a történeti időszakban már meglévő ereszt szavunk azt jelzi, hogy az ember tudta, tavasszal és kora nyáron a méhcsaládok rajzással szaporodnak, bocsátják útjára újabb és újabb családjaikat. A rajzik ereszt, rajzás eresztés szinonimája napjainkig él a falusi méhészkedők szókincsében. De a finnugor szókincs