Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
MÉHÉSZKEDÉS
Méhészkönyvünk a legkorábbi változatok egyike lehet, valószínűleg a 18. század első feléből származik. Erre utal a papírja és az írásmódja is. A sályi méhészkönyv terjedelme és részletessége arra utal, hogy az igen korán keletkezett variánsról vagy ha volt nyomtatott kiadás, arról származhatott. Több publikált variáns - köztük a tokaji méhészkönyv is - lényegesen rövidebb terjedelmű, szinte kivonata a most publikált variánsnak. A hét napjaira vonatkozó tanácsok tartalma, jórészt szövege is megegyezik a többi változatéval, de kissé teljesebb, és erőteljesebben támaszkodik a latin írásbeliségre. A sályi méhészkönyvben a naptár napjai, valamint az első mondatok latin nyelven közöltek. Igen sok tanácsot ad a méhek kultikus megőrzésére, elsősorban a kas dugójának (dugó) felhasználásával. Nem említi viszont a méhek „haragossá" tételénél a farkas-gége, a farkasfog és a farkasszőr alkalmazását. E helyett más tárgyakat, pl. a vörös posztót, a kakasvért, ill. a hangyatojás használatát javai Íj a. Itt említem meg, hogy az általuk ismert 17. századi variánsok éppen ez utóbbiakat említik, éppen ilyen teljességben mint jelen méhészkönyvünk esetében. Ugyancsak hiányzik a későbbi variánsokból a borral való gyógyítás is. Megtalálható az érett gyümölcsökkel való etetés, hasonlóképpen mint az 1864-es könyvben. Hiányzik viszont a füvek és a méhlegelők említése, amely ugyancsak a 18. századi másolatokban kapott helyet. Igen részletes a mi változatunkban a rajzást elősegítő tevékenység leírása is. Az új raj kasba tételével kapcsolatos eljárás is a 17. századi variánsokkal egyezik. Latin nyelvű citátum itt is előfordul. Variánsunkban igen részletes a lépüktől megfosztott méhek átteleltetésének, téli etetésének tárgyalása is. A sályi méhészkönyv utolsó tíz tanácsa hiányzik a többi „nagyváradi méhészkönyv"-ből. 17 Igen figyelemre méltó a méhtolvajnak a Szent Ivánra virradó éjjelen vágott és még más kultikus cselekedetekkel előkészített mogyoróvessző gúzzsal való megkötésének szokása. Ez az eljárás a későbbi, pl. a népi méhészetben is fellelhető. Tanácsot ad a méhek vásárlására, a tavaszi kihelyezés égtáj szerinti tájolására, a tavaszi bágyadtság elűzésére és néhány más óvó-védő cselekedetre. Néhány helyütt a 18. században készült variánsokkal tart rokonságot, köztük az 1791-ben keletkezettel is. Valószínű, hogy ez a változat abból az ágból ered, amelyiknek a sályi méhészkönyv az ősvariánsa. Az 1795-ösben pl. megtalálható a mogyorógúzs használata a méhtolvaj megkötésénél. A magyar nép méhészkedése az ősidők homályába vész, közismert, hogy a méh és a méz szavunk a finnugor együttélés idejére nyúlik vissza. A méhek életének és tartásmódjának ismerete ezer esztendőkön át apáról fiúra öröklődött, „szakkönyvek" Magyarországon mindössze az utóbbi néhány században íródtak. A régi rómaiaknak ugyan voltak „méhészkönyveik", itt elsősorban Columellára hivatkozhatunk, ezek azonban nem lettek széles körben ismertek, valószínűleg a római birodalom népei között sem, már csak a sokszorosítás nehézségei miatt sem. A méhészek ismeretanyaga pedig igen minimális volt. Századunk ötvenes éveiben Szatmárban, a Hajdúságban és a Zempléni-hegység falvaiban élő méhészek nem forgatták a korszerű szakkönyveket, Vizsolyban pl. 1953-ban közel százesztendős szakkönyvet forgattak, az járt kézről kézre. 18 Méheiket a köpűkben és kasokban tartották. A zempléni Mogyoróskán még napjainkban is él Koseczky József, aki néhány évtizeddel ezelőtt a szalmakaptárokat meghonosította. A zárt méhlakások a család életének megfigyelését teljesen megakadályozták, és konzerválták az ősi, extenzív tartásmódot, mely szerint a mézhez jószerivel csak a család leölése útján lehetett jutni. ' 7 BALASSA M. I., 1970. 18 SZABADFALVI J, 1967. 44.
