Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

MÉHÉSZKEDÉS

A méhcsalád legnépesebb és legtöbb hasznot hozó csoportja a dolgozóméhek sokasága. Azt tartják, hogy a hordás időszakában a dolgozóméh csak nyolc hétig él. Hordás idején előfordul, hogy az erősebb méhcsaládok rárontanak gyengébb társaikra s elrabolják azok mézét. A veszekedő méheket vízzel szokták lelocsolni. A másik családot megtámadó méheket rablóméhnek nevezik. A méheket színük szerint is megkülönböztetik. A barna, apró méheket Garbolcon balogméhnek nevezik. A balogméhek erősebbek, mérgesebbek, de sokkal szorgalmasabbak is. Botpaládon azt tartják, hogy a fekete méh hamis. A méhcsaládokat időnként különböző betegségek, járványok pusztítják. A betegségek és járványok néha megtizedelik, sőt el is pusztítják a méhcsaládokat. A méhek betegségeiről Garbolcon a következőket mondották: „A méheknek éppen úgy meg van a betegsége, mint az embernek: tüdőbaj, lépfene, mindenféle nyavalya." A betegségek leginkább tavasszal a legyengült méhcsaládoknál lépnek fel. Az Erdőhát községeiben a méhek hasmenés vagy vérhas nevű betegségét ismerik leginkább. A hasmenés kizárólag tavasszal, a kirepülés időszakában lép fel s leginkább az etetéstől kapják, ha vízzel hígított mézet vagy nem eléggé tömény cukorszirupot kapnak táplálékul. A hasmenései családot kasostól el szokták égetni, hogy a többi családot meg ne fertőzze. Veszélyes, ragályos betegsége a méheknek a költésrothadás, a lépek megfeketedése. A költésrothadást a legtöbb községben nem ismerik, csak hallottak róla. A tetvesedés már kevésbé súlyos betegség. Ameddig dolgozóméhen van, nem veszélyes, mert virágokon lesurnyolják magukról, ha az anyát támadja meg, akkor válik súlyosabbá. A gondos méhész le szokta szedni az anya fejéről a tetveket. Tudnak olyan betegségről is, amikor a kikelő fiatal méhek szárny nélkül születnek. Egyes állatok, madarak és rovarok pusztítják a méheket. A méhek egyik legnagyobb ragadozója a harkály. A harkály, leginkább télen, lyukat vág a kas oldalába s a megdermedt méheket hosszú nyelvével kiszedi. A harkályok ellen szokták a kasokat betapasztani vagy pokrócdarabbal betakarni. Ha nyáron kezdi kopogtatni a harkály a kasokat, a méhek kizúdulnak és elzavarják a méhes környékéről. A méhészek csapdával vagy puskával űzik el a méhes körül ólálkodó harkályt. Az elejtett madarat ki szokták akasztani a méhes elé (7. kép). Nagy ellensége a méheknek a méhészmadár, esős időben néha százával repkednek a méhesek körül s csőrükkel elkapják a méheket. A madarak közül a cinke és a partifecske is pusztítja a méheket. Este a halálfejes lepke szokott belopakodni a méhlakások alsó részébe, ahol jól megszívja magát mézzel. Az erős méhcsalád viasszal ragasztja le a halálfejes lepkét, amikor a mézet szívja. Amikor elpusztul - hogy meg ne rothadjon - az egész testét bevonják viasszal. A méhészek sok esetben találják meg a halálfejes lepkét a kasok alján. A különböző darazsak is megszokták dézsmálni a gyengébb családok mézét. A méhészek által legtöbbet emlegetett ellensége a méheknek a szipoly. A szipoly másfél cm hosszú fehér lepke petéjéből kel ki. A lepke a kas alá, vagy gyengébb családok esetében a méhkas alsó részébe rakja petéit. A petékből kis kukacok kelnek ki, ezek beszövik hálóval a kast s elpusztítják a hálóba került méheket. A méhészek a szipoly ellen a kasok aljának gyakori kiseprésével és letapasztással védekeznek. Télen az egér is befészkeli magát a kas aljába s téli táplálékát a mézből biztosítja. Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a szatmári Erdőhát népi méhészkedése sok értékes anyagot őriz. A méhkeresés emlékei, a kelence típusú méhes előfordulása, a méhtartás módja és a hiedelemanyag az erdő háti méhészkedés nagy hagyományaira utal. Az erdőháti területek hagyományos méhészkedése több vonatkozásban alig haladta túl a XVIII. század végi és XIX. század eleji népi méhészkedést. Ezt bizonyítja az, hogy a XVIII-XIX. századi méhészeti irodalmunk leírásai és útbaigazításai ma is előfordulnak