Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

TUDOMÁNYTÖRTÉNET

gyar etnográfusok közül elsősorban BÁTKY Zsigmondtól, GYÖRFFY Istvántól és VISKI Károlytól tanultam -, sokat tanultam a mellőzött RÓHEIM Gézától is." Hadd idézzem ismét önéletírását: „1948 szeptemberében visszatértem Magyarországra. Itt az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1949. február 23-án a Debreceni Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára osztott be... A minisztérium, illetve később a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megszerveztem a Néprajzi Intézetet... 1961-ben elnyertem az akadémiai doktor fokozatot." Az önéletrajz szűkszavú és elég szerény megfogalmazása mögött tudománytörténeti esemény húzódik meg! Debrecenben megszervezte Magyarország negyedik néprajzi tanszékét, mely tíz év alatt a második etnográfusokat képző egyetemi központtá fejlődött. Szinte a semmiből megszervezett egy tudományos központot jelentős könyvtárral és nemzetközi kapcsolatokkal. Megszervezte és néhány évig egyedül végezte az egyetemi szintű néprajzi oktatást, illetve a jobbára Kelet-Magyarországra kiterjedő, de kelet-európai szempontokat szem előtt tartó néprajzi kutatást. A legelsők még tudjuk, hogy a tanszék tevékenysége egyetlen tanári szobában kezdődött, s csak az egyetem jelentős átszervezése után - gondolok itt az orvos kar függetlenítésére, a teológia kiebrudalására és a jogi kar megszüntetésére - kaptunk három helyiséget. Hős tevékenység volt a bútorzat összeszerzése és pl. a szekrényből fabrikált fotólaboratórium kialakítása. Akadémiai kutatóhellyé fejlesztette a tanszéket; nemcsak célhitel-támogatást, hanem 1952-től akadémiai státusokat is kapott, és kialakította a későbbi kelet-európai kutatócsoportot, amely 1967-ben az MTA Néprajzi Kutató Csoport független osztályaként működött néhány évig. Ezekben az években egyetemi vezető beosztást is ellátott; 1951 szeptemberétől 1954 augusztusáig a Bölcsészettudományi Kar dékánja volt. Személyében tudós kutató került a kar élére. 1978-ban megkapta a Herder-díjat, 1987-ben a Pitredíjat, 1988-ban az egyetem díszdoktora, 1993-ban pedig Debrecen díszpolgárává választották. 1991-ben lett az MTA levelező, 1993-ban pedig rendes tagja. 1979-ben lemondott a tanszék vezetéséről, 1982-ben pedig nyugdíjba vonult. Ettől kezdve az MTA tudományos tanácsadójaként dolgozott tovább, egyes előadásait ezután is megtartotta. A tanszék tanulmányköteteket szerkesztett és adott ki GUNDA Béla születésének 60. és 70. évfordulójára. Tudományos tevékenységét így jellemezte: „Elsősorban a magyar és a keleteurópai néprajz kérdéseivel foglalkoztam. Munkásságom idevonatkozólag kiterjedt a néprajz széles területeire, de főleg a magyar és a kelet-európai összehasonlító néprajz területére. Foglalkoztam a magyar népkultúra szemiotikai és strukturális kérdéseivel, történeti rétegeivel és annak finnugor, valamint középkelet-európai kapcsolataival, a paraszti munka ethnoszociológiájával, a földművelés és állattartás kulturális ökológiai problémáival és társadalomnéprajzi kérdéseivel. Több tanulmányban rámutattam arra, hogy a gazdasági, társadalmi tényezők miképpen befolyásolják a népi műveltséget. Jelentősnek tartom a moldvai magyarokra s a precolumbian növénytermesztésre és állattenyésztésre vonatkozó kutatásaimat. Tanulmányaimban kitértem a néprajz elméleti kérdéseire is (funkcionalizmus, integrálódás, kulturális ökológiai, műveltségi áramlatok, népművészet elvi kérdései)." Összegző önértékelését itt félbeszakítom. Debreceni alkotó tevékenységét itt tovább nem elemezhetem, ez majd monográfusának a feladata lesz. Csupán egyetlen momentumra próbálok rámutatni. Alkotó életének több mint felét, több mint négy évtizedet Debrecenben dolgozott, pontosabban szorgosan tevékenykedett. Az intézményteremtés, az egyetemi oktatás, a szakemberképzés és a helyi kutatás terén tudománytörténeti méretekkel is jelentőst alkotott, mégsem vált debreceni, vagy tiszántúli kutatóvá, tudóssá. Debreceni évei alatt is korábban elkezdett témái-