Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS

Megállapíthatjuk tehát, hogy az állatok védelmére felsorolt épületek nagyobbik része a külterjes tartásmódra utal, s viszonylag kevés a belterjes tenyésztési módra. E tendencia is azt sugallja, hogy a honfoglalástól, az Árpád-koron és a középkoron át jobbára az extenzív tartásformák jelentős meglétét kell feltételeznünk, természetesen nem tagadva a belterjes tartásformák meglétét is. Összegzésképpen a következőket állapíthatjuk meg: Az extenzív állattenyésztéssel együtt járt a nagy állatelhullás. Az állatok gyógyításával és kasztrálásával jobbára a pásztorok foglalkoztak. Fajtanemesítéssel tervszerűen nem foglalkoztak. Viszonylag hosszabb időn át egy-egy jellegzetes fajtát tenyésztettek. A nőstény és a hím állatokat együtt legeltették, elsőrendű céljuk a nagyobb szaporulat elérése volt. Az előbbiekkel szembeni változtatási szándékok csupán a 18. század szakíróinak munkáiban fedezhetők fel. Az állattenyésztést szolgáló építmények története az extenzív állattartási szokások 10-18. századi meglétét erősíti. Az állattenyésztés a honfoglalástól a 18-19. századig a legelők és a természetes réti széna takarmánybázisán nyugodott. Ez pedig nem nyújthatott teljes nyári-téli ellátást az állatállománynak. Az intenzív, takarmányozó állattenyésztést csupán szántóföldeken termesztett szálas- és kapás-takarmánynövények felhasználása alapozhatta meg. A külterjes állattenyésztés mindig együtt járt bizonyos migrációval: ide kell sorolnunk az egy település határán belül előforduló téli-nyári területváltást is (SZABADFALVI 1971; 1991). Extenzív sajátosságok fennállhattak a sűrű hálózatú településeken is. A magyar állattartásban megmutatkozó extenzív legeltetési formák nem nevezhetők nomád eljárásoknak, e tekintetben némileg korrigálnunk kell félreérthető teóriánkat. De emellett a továbbiakban is azt valljuk, hogy a honfoglalás korának állattenyésztése döntően extenzív fejlettségű volt, s ez a sajátosság - az egyre erősödő belterjes tartásmódok mellett - fennmaradt a 18-19. századig. Semmi sem indokolja és igazolja a középkor végi felújulást. Ismételten javaslom szakterminológiánk részére a belterjes és intenzív, illetőleg a külterjes és extenzív rendszeres és általános használatát. A szilaj és rideg kifejezések - a nyelvtörténet tanúsága szerint - eredetileg sohasem jelentettek tartásmódot. Végezetül engedtessék meg egy szubjektív észrevétel: Az előadásomban összefoglalt téziseim mindegyikét megfogalmaztam már 1972ben megjelent monográfiámban, illetőleg a cikk végén felsorolt tanulmányaim valamelyikében. Az újrafogalmazásra azért került sor, mivel a szakmában inkább árnyoldalai, mintsem valódi mondandói tükröződnek. (A Kárpát-medence történeti földrajza. Szerk: Frisnyák Sándor. Nyíregyháza 1996. 299-309.)