Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS

öregnek a bográcsba, akkor a kezére jól ráütött. Ott mindenkinek maga elölről kellett enni. Főztünk sokszor betyárost. Ez úgy készült, hogy szalonnát pergeltünk a bográcsban, ebbe lebbencset jól megpirítottuk. Közbe krumplit pucultunk, míg az pirult. Apró kockákba tettük bele. Egy kis levet töltöttünk alá, felfűszereztük sóval, paprikával. Ezt kilencszer kellett megfordítani. Főztünk lebbencset. Ez olyan mint a betyáros, csak leve volt, meg paprikás tarhonyát krumplival. A román hetenként lement, hozott kenyeret meg savanyú paszujt. Sütöttünk szalonnát is, nem főztünk mindennap. A főzés a kisbojtár munkája volt. Kérdeztem tőlük, főzzünk, legtöbbször azt mondták süssünk. A sültszalonna járta leginkább, én nem untam meg egy hétig sem. Meg amíg a sült hús tartott arra jártunk, vágtunk egy darabot, oszt azt ettük. Közben állandóan csemegéztük mink is a bükkmakkot. Szedtünk a zsebünkbe és mindig ettük, nagyon jó volt. A faluba, a hónapos házához jártunk le felváltva tisztálkodni. A falu pár óra járásra volt a völgyben. Ott ettünk más főtt ételt is, de meglátogattuk akkor a kocsmát is. Ha tisztálkodni lementünk reggel, csak délutánra jöttünk vissza. A román asszony mosta ránk a ruhát. 2. kép. A makkoló sertések éjszakai telephelye. Gros, Béli hegység A sertésmakkoltatás szokása olyan elterjedt volt, hogy még közmondás is járta a faluban: „Megérzi, mint disznó a makkot" - fejezte be elmondását Hőgyes Imre. Hőgyes Imre okányi kondás hívta fel a figyelmet arra, hogy keressem fel Debrecenbe beszármazott öccsét, Hőgyes Sándort, aki még 1918-ban is volt makkoskondás. Mivel elmondása sok tekintetben kiegészíti az eddig elmondottakat, szükséges őt is részletesebben citálni: Az volt a leggazdaságosabb disznótartás - kezdte elmondását Hőgyes Sándor. Kibérelték az erdőt, s mindent a természet adott meg. Én Nagyszénáson szolgáltam