Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

MÉZESKALÁCSOSSÁG

MÉZESKALÁCSOS MESTERSÉG NYÍREGYHÁZÁN Szabolcs-Szatmár megye, kiegészítve a beregi részekkel igen nagy területét foglalja el hazánknak. Az egymástól közelebb vagy távolabb eső falvak és városok mindegyike rejteget valami értéket számunkra a népművészet gazdag csokrából. Ajak község pompázó, színes népviselete szinte egyedülálló Felső-Tiszántúlon. Matolcs község messze földön híres gubacsapó ipara, amely rányomta bélyegét az elmúlt századokban szinte az egész Tiszántúl paraszti viseletére, már nem él, de a matolcsi fazekasok készítményei még mindig ott díszelegnek a megye parasztkonyháinak falán. A híres Pandúr Péter meséi ma már az országban ismeretesek. Sie János nyíradonyi mesélő még ma is élőszóval gazdagítja népünk szinte kiapadhatatlan meseanyagát. A szatmári és Bereg megyei falvak kenderipara és hagyományos szőttes háziipara egyéni színnel és ízével járul hozzá még ma is a megye népművészetének gazdagságához. E rövid felsorolásban nem utolsósorban kell megemlékezni a nyíregyházi régi mézeskalácsosságról. Hagyományos népünnepek és vásárok alkalmával nagy közkedveltségre tettek szert a megye lakóinak körében. Évszázadokon át a mézeskalács volt az egyetlen művészi alkotás, amely minden eldugott falu legkisebb viskójába is eljutott. Elmondhatjuk róla, hogy a művészien faragott ütőfával (1. kép) megformázott mézeshuszárok, szívek, betlehemek a legszélesebb néprétegekhez is eljutó műtárgyak voltak. A mézeskalácsosság a magyarságnál is igen elterjedt és közkedvelt kisipar volt. Európának mind a nyugati, mind a keleti részében évszázadokon át szokásban volt a mézeskalács és mézsör készítése. Országunk területén már közel két évezrede is készítettek mézeslepényt. A Dunántúlt és Erdélyt meghódító római katonák és telepesek hozták magukkal a mézeskalács és mézsör készítésének titkát, de ezt a népvándorlás vihara a római birodalommal és kultúrával elsöpörte, s csak az ásatások vetnek fényt a gazdag és szép római kori mézeskalács formákra és díszítményeikre. Magyarország területén már valószínűleg az Árpád-korban is űzték a mézestészták készítését. A mézeskalácsosok már a XVI. és XVII. század fordulóján céheket alakítanak. A szomszédos Debrecen város mézeskalácsosai már 1713-ban céhkiváltságokat kapnak. Nyíregyháza mézeskalácsos ipara is évszázadok óta gazdagítja hazánk népművészetét. Eredetileg a nyíregyházi mézeskalácsosok nem alkottak önálló céhet, hanem a nagykállói céhhez tartoztak, és csak később egy per miatt önállósultak. A mézeskalácsos mesterség is mint annyi más kisipar túlélte a céh 1872-es eltörlését, s ez még a múlt század végén is jó megélhetést biztosított számukra. Még évtizedekkel ezelőtt segédekkel és egy-két tanulóval dolgoztak és látták el a környék népének ez irányú szükségletét. A mesterség a nyíregyházi mézeskalácsosoknál is apáról fiúra szállt, bár tanulót vettek fel más családból is. Az inasidő a történelem folyamán többször változott. A tanulók bent laktak a mesternél, ott kaptak teljes ellátást is. A felszabadulás után az inasidő elteltével kötelesek voltak vándorolni. Kánya Gyula nyíregyházi mézeskalácsos pl. Kas-