Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

vül értékesíthetnek. A 18. század végén már 138 mesterember évente több mint 10 millió pipát készít. Az áru nagy részét külföldre szállították. A debreceni cseréppipák a francia, angol és az észak-amerikai matrózok kedvelt és keresett csibukja lett. 4. kép. Debreceni cseréppipák a Déri Múzeum kiállításából A fazekasok az agyagot a város nyugati határában szedték; amikor a fehérpipa jött divatba, a Miskolc melletti Görömbölyről hozatták az alapanyagot. A kellően megtisztított és előkészített agyagot részben szabad kézzel, részben formába préseléssel állították elő, majd a díszítéshez láttak. A díszítéshez - cifrázásnak, pallérozásnak mondták - akkor kezdtek hozzá, amikor az agyag már egy kissé megszikkadt. Először lesimította a felületet, majd fából, csontból, majd később kis vaspálcákkal díszítették. A kis díszítőeszközök végébe vagy az oldalába voltak befaragva a különböző díszítmények. Ezeket nyomkodták bele a félig megszáradt pipa felületébe. A cifrázás tehát 25-30 sablonnal készült, de ennek igen nagyszámú variációs lehetősége volt. A teljes kiszáradás után