Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

NÉPMŰVÉSZET

Faragás és kiverés A hajdúsági és a bihari gulyás, csikós és kondás botja valamint a juhász kampója jobbára árvatölgyből, ritkábban kőrisből, somból, kökényből vagy szilvafa ágából készül. A bot a pásztor kezében elsősorban terelőeszköz, a munkánál a dísztelent használják. Szépen ékített botjaikat csak akkor veszik elő, ha kiöltöznek. Hasonló a sorsa a pásztor ostorának, karikásának is. A botokat és karikásnyeleket elsősorban nem faragással díszítik, hanem berakással, kiveréssel. A faragómunka itt csupán annyi, hogy bemetszik a botba az applikálandó díszítmény helyét. A kiválasztott botot megmunkálás előtt hosszasan kezelik, ennek lényeges mozzanata az istállóban a hídlás alatt való érlelés, színesítés. A botok kezelése a díszítés után sem marad abba, kiszáradás ellen rendszeresen (különösen ha megázik) zsírral megkenik. A hajdúsági pásztorok elsősorban tartóeszközeiket faragták. Leggyakoribb faragott ornamentika a beretvatartókon, a tükörfákon (tükörtartó 1-2. kép), bár ezeken is fellelhető az ólomöntéses díszítőeljárás. A hosszúkás, hasábos, fortélyosan nyitható borotvatartókat rendszerint az ősi díszítőelemekkel, geometrikus ornamensekkel látják el, de ritkán előfordul a növényi, leveles, virágos díszítmény is. A virágok alkalmazása a tükrösökön gyakoribb; ezek hasonlóságot mutatnak az applikált szűcsdíszítményekkel. Mindkét eszköznél fellelhetők a díszítmények között, leginkább a gombszerüen kialakított felületen az állatfejek. Pásztoraink faragókészségét hirdetik az említetteken kívül még a bogrács alá tett kutyagerinc, az apró bárányjegyek, kanalak, bicskanyelek, a maguk készítette hangszerek, faragott fundycik valamint a tamburéik faragott állatfeje. A díszítés szerszáma a mindig magával hordott kés, valamint hegyes ár és néhány kis véső. A berakásos díszítmények kivágásához ollót használnak. A faragás valamint a betétes és rátétes díszítés között helyezhető el az ólomöntéses díszítőmód. A botokat, baltákat és karikásnyeleket díszítették ezzel az eljárással, de fellelhető egyes tartódobozokon, pl. tükrösön is. A szinte kizárólag geometrikus ornamenseket árokszerüen bemetszik a fába, majd az alacsony hőfokon olvadó ólmot, ónt vagy cint öntöttek a kifaragott vájatokba. Megmerevedés után lecsiszolták, s a fa természetes színéből szürkén emelkedik ki az ékítmény. A mértani ornamenseket egyes müvészkedő pásztorok úgy csoportosították, hogy már egyszerű virágdíszítményt sejtet. Ólmos díszítménnyel a pásztorbotoknak csak a felső, a kézbe fogott, vastagabb végét díszítették. Ezek feltehetően nemcsak az ornamentálást szolgálták, hanem védekező vagy harci szerszámok is voltak. A 3-5. képen a debreceni Déri Múzeum gyűjteményéből három ólmosbot kiterített díszítményét közlöm. A 3. képen közölt Debrecenből került a gyűjteménybe, szépen megmunkált tölgyfa, tányérosan beöntött feje alatt rombuszokból álló, rácsszerű ólombeöntés látható. Ezt alul és felül cakkozott téglalap alakú díszítmény zárja le. Egy sárándi bot (4. kép) ugyancsak geometrikus ornamensekkel díszített. A foltszerű ólomdíszítést itt még bekarcolásokkal is ékítették. Az 5. képen közölt, egykori debreceni pásztor tölgyfa botja az ólmosbotokon csak ritkán látható növényi ornamenseket visel. A pásztori eszközöknek, elsősorban a botoknak és a karikások nyelének hagyományos díszítőmódja volt a Tiszántúlon, elsősorban a Hortobágyon a kiverés vagy berakás. A keskenyebb díszítőelemeket úgy készítik, hogy bicskával vagy kis vésővel bemetszik az ornamens vonalát a fába, majd ebbe különböző színű és minőségű anyagokat nyomkodnak, vernek bele. Leggyakoribb volt a rézdrót, főzéssel szétválasztott szarulemez, kaucsuk, újabban műanyaglemezek alkalmazása. Díszítették a kivert botokat még vasból, vörös- és sárgarézből készült szegekkel is oly módon, hogy azokat meghatározott rendszer szerint beverték a fába, s a különböző színű szegfejek adták ki az ornamentikát.