Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

I. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI TEVÉKENYSÉGE

jellemzést alkalmaztam reá, saját szavait a gyorsírói feljegyzésekből felolvasva, melyet ő a cultusminister úrra alkalmazott. Azt hiszem, ha a t. ház tegnap az ő szavain meg nem akadt, nem lehet semmi oka restelleni azt, ha ugyanezt ő reá alkalmazom." Másnap, tehát január 25-én, a kulturális költségvetés tárgyalása kapcsán [10] visszatért az incidensre, s hosszasan értékelte saját tudományos eredményeit: „A mióta nekem a hajlamom azt súgta, hogy én a természetrajzzal foglalkozzam; a mióta én ezen a réven oda jutottan, hogy én olyan emberek nyomába lépjek, mint volt Linné, Couvier, Darwin, írtam egy könyvet a pókokról s másról és most a társadalomban úton-útfélen a pókász elnevezés hangzik felém. De még a t. ház egyes tagjai részéről is megkaptam ezt a gúnyos elnevezést." Álljon itt egy másik jellemző részlet is: „T. ház! Ha rólam azt mondják, hogy én atheista vagyok, a mint mondták, sőt írták is, ezzel szemben kijelentem, hogy én a múlt országgyűlésen birtam azon morális bátorsággal, hogy kimondtam, hogy igen is Darwin tanainak híve vagyok, agnosticus vagyok." Erre vezette vissza véleményét a valláserkölcsi oktatásról és más világnézeti kérdésekről (KN. 1884—87. III. 199.). 1885. január 27-én egy igen meglepő témával foglalkozott a siketnémák, vakok és a szellemi fogyatékosok társadalmi helyzetét taglalta [11].Véleménye szerint a siketnémák és a vakok még valahogyan el tudnak lenni a társadalomban, mint megfogalmazta, „az egyik érzék hiányát a másik érzék élesbítésével pótolja ... vaknál a hallás és tapintó érzék finomsága sok tekintetben, sokszor bámulatosan helyettesíti a szemet; viszont tudjuk a szem élességét, mely a siketnémáknál tapasztalható, és sokban pótló is." A 18 ezer szellemi fogyatékos helyzetét, akiket a T. Házban csak hülyéknek mondták, sokkal súlyosabbnak ítélte: „S e boldogtalanok legtöbbször teljesen teherként nehezednek környezetükre, kitaszítva, a társadalomban valósággal csak lökdösődés tárgyai és tapasztaljuk, hogy a szegény hülye úgyszólván mindig az udvarok szemétdombján, a gazdaság körül az ólakban tölti el nyomorúságos életét..." A szellemi fogyatékosokkal Magyarországon csak egyetlen magánintézet foglalkozott (KN. 1884—87. III. 240—241.). Mintegy két hét múlva (1885. február 12.) tárgyalta a Ház a főrendiház reformjával foglalkozó törvényjavaslatot; Herman Ottónak — természetesen — ez ügyben is volt mondanivalója [12]. A tiszta demokráciára és a népképviselet logikai rendjére hivatkozva tagadta a szerzett és elévülhetetlen jogokat: „Szó van arról t. ház, hogy vannak elévülhetetlen jogok; szó van arról, hogy a rend, a méltóság és annak magasabb hivatása van egy nemzet, vagy az emberiség sorsához hozzászólni. T. képviselőház, én mint demokrata ezt határozottan tagadom." Felvetette a történetírás tárgyilagosságát, a rendeket eltörlő 1848as törvényeket, a nyugateurópai államok példáját, a társadalmi evolúció sajátosságait. Hosszú és kemény hangokat is felvállaló beszéde után határozati javaslatot terjesztett elő: „Határozati javaslat. Az országgyűlés képviselőháza kimondja: 1- ször, hogy a főrendiháznak, mint rendi intézménynek létjoga abban a pcrczben szűnt meg, a melyben a népképviseleti rendszer elfogadtatott; 2- szor, hogy úgy a jogegyenlőség, mint a „semmi rólunk nélkülünk" elveknél fogva — mint amely elvek a szabad választáson nyugvó népképviseletnek sarkkövei — a főrendiház eltörlendő; 3- szor, hogy a nemzet közéletének az önkormányzatban gyökerező fejlődése, a rendi intézmény minden fajtáját teljesen kizárja; ...